Hazaszeretetből kémkedik Judi Dench a szovjeteknek

Az mindenképpen jó hír, hogy az izgalmas, ellentmondásos életű férfiak után egyre több izgalmas, ellentmondásos életű nő történetéből is filmet csinálnak. Az már kevésbé, hogy a filmek egy része úgy sikerül, mint A vörös ügynök. Pedig a film alapjául szolgáló történet, Melita Norwood élete tökéletes alapanyag egy izgalmas kémfilm, egy lelkiismereti dráma vagy egy feszült thriller megalkotásához. A vörös ügynök viszont egyik sem lett, leginkább egy közepes tévéjátékra emlékeztet. Hiába játssza a főszerepet az egyik legnagyobb brit színész, Judi Dench.

A gondok tulajdonképpen vele kezdődnek.

Dench szereplése a több mint másfél órás filmben percekben mérhető. Ő csupán a keretsztori része, a valódi főszerep Sophie Cooksoné, akit a magyar nézők a Kingsman-filmek Roxy-jaként ismerhetnek. Ő játssza a fiatal Melitát, akit a filmben Joannek kereszteltek át, valójában ő az, akit majdnem minden jelenetben láthatunk. (Amúgy egész ügyes, csak hát a nézőknek Judi Dench lett beígérve, akinek az arcával tényleg bármit el lehet adni.)

A történet azzal indul, hogy egy napon a belügyminisztérium munkatársai kopogtatnak egy idős asszony, a nyugdíjas könyvtáros, Joan Stanley (Judi Dench) ajtaján, és hazaárulással vádolják. A nő mindent tagad, ügyvéd fia (Ben Miles) felháborodottan tiltakozik és fenyegetőzik. Aztán elkezdődik a kihallgatás: amikor a tisztek felidéznek egy-egy eseményt, Joan szeme a múltba réved, mi pedig flashbackekben látjuk, hogy mi is történt a harmincas évek Cambridge-ében.

A fiatal Joan (Sophie Cookson) itt tanult fizikát, amikor megismerkedett a Németországból menekült kommunista Leóval (Tom Hughes), aki annak rendje és módja szerint elcsábította. Csakhogy Leo nemcsak egy szenvedélyes és szép hajú férfi, hanem egy KGB ügynök is, aki mindent elkövet azért, hogy beszervezze Joant. Már csak azért is, mert a lány időközben bekerült abba a csapatba, amelynek feladata, hogy kifejlessze a briteknek az atombombát. Joan őrlődik: miközben egyre jobban elege lesz a megbízhatatlan Leóból, és annak erőszakos nyomulásából, egyre inkább megkérdőjelezi hazája tisztességes magatartását a háborúban.

Ez pedig elsősorban Trevor Nunn rendező és Lindsay Shapero forgatókönyvíró hibája, akiknek a fantáziája addig terjedt, hogy a Joant kihallgató tisztek újabb és újabb papírokat tesznek a nő elé, aki erre újra meg újra a múltba réved, ahol láthatunk egy nagyjából ugyanolyan jelenetet Leóval. (Nem számoltam össze, de az egyébként bicskanyitogató stílusú sármőr legalább négy tök egyforma jelenetben mondja azt a lánynak, hogy “Én kis elvtársam” mielőtt megcsókolja.) Aztán vissza a kihallgatásra, ahol szintén legalább ennyiszer elhangzik, hogy most tartanak egy kis szünetet. Mindezt azért, hogy Joan és a fia is megbeszélhessék, amit az előbb láttunk. Így lett A vörös ügynökből egy fárasztó és önismétlő film.

Ami azért különösen szomorú, mert Melita Norwood hosszú élete (93 évesen halt meg) során tényleg döbbenetes dolgokat művelt. És hosszú évtizedeken át büntetlenül zajló tevékenységénél is érdekesebb, hogy miért tette mindezt. Nem pénzért, nem lett belőle gazdag ember. Nem is kalandvágyból, egyáltalán nem vonzotta a kémkedéssel járó veszélyes élet. Ő meggyőződésből és hazaszeretetből cselekedett. Hazaszeretetből, amit Nagy-Britannia iránt érzett. Ez vezette addig, hogy az egyik legeredményesebb szovjet ügynök lett, akit egy nyugati országba valaha beépítettek. Milyen kár, hogy ez A vörös ügynökből alig derül ki.  

(Borítókép: outnow.ch)