Kína első mega-sci-fije teljesen értelmetlen, ettől jó

A kínai mozi leggyakrabban akkor kerül elő, amikor Hollywood próbál meg évi 34 filmet benyomni az 1,4 milliárd lakosú ország filmpiacára, most viszont fordult a kocka, és ezúttal Kína adott – relatíve – hatalmas költségvetésű filmet a világnak, nem pedig fordítva, a The Wandering Earth ugyanis megkezdte nagy vándorlását a Kínán túli piacra is.

A Liu Cehszin 2000-ben kiadott regénye alapján 50 millió dollárból készült film villámgyorsan a legtöbbet kaszáló mozi lett Kínában, sőt, az otthon termelt 693 millió dollárjával egyelőre a harmadik legnagyobb bevételt összehozó film 2019-ben. Éppen ezért meglepő, hogy a nemzetközi jogokat megszerző, és a szinkront rohamtempóban elkészítő Netflix szinte semmi hírverést nem csapott neki, csak egyszerűen feltette a könyvtárába május első hétvégéjén úgy, hogy még egy trailert sem osztott meg a nemzetközi YoutTube-csatornáján a filmről, hogy promózza az érkezését.

De miről is beszélünk? A The Wandering Earth egy elég, a valóságtól rettenetesen elrugaszkodott sci-fi, van benne egy jó adag When Worlds Collide, némi Armageddon, egy kis Holnapután, és persze egy hatalmas rész Gorath, mert ahogy a 60-as évek japán klasszikusában, úgy ebben a kínai sci-fiben is az a terv, hogy elmozgassuk a Földet. (De ha nagyon figyelünk, a Napfény és a Snowpiercer hatását is megtaláljuk benne.)

A The Wandering Earthben ez viszont nem egy apró pályamódosítás – a Nap vörös óriássá változása miatt a világkormány alatt egyesülő országok összefognak, hogy előbb hatalmas fúziós rakétákkal megállítsák a Föld forgását, majd 10 000 rakétával egész egyszerűen áttolják a Földet az Alfa Centauri csillagrendszerbe, új hazára lelve.

A gigantikus, több ezer évet felölelő vállalkozás persze nem áldozatok nélküli, a megállt forgás miatti óriáscunamik, majd a Naptól távolodás miatti fagy a Föld lakosságának nagy részét megöli, a felszín alá küldött túlélők pedig szinte kizárólag a hatalmas rakéták üzemeltetésén, karbantartásán, és a működésükhöz szükséges nyersanyagok kitermelésén dolgoznak – azokat leszámítva, akik a Föld előtt haladó, annak csillagközi navigációját segítő hatalmas űrállomáson dolgoznak az emberiség fennmaradásán.

A probléma ott kezdődik, amikor pár rakéta meghibásodik, és a Föld a Jupiter vonzása miatt elkezd a hatalmas gázóriás felé sodródni, elhagyva eredeti pályáját. Itt indul be az Armageddon-szintű mentőakció, ezer további akadállyal és csavarral.

Igen, a sztori teljesen elmebeteg, de hát ha Kína fel akart tűnni a globális filmpiacon, nyilván valami olyan dobás kellett tőlük, ami kellően őrült ahhoz, hogy felfigyeljenek rá, és hát a Naprendszerből hatalmas rakétákkal kivonuló Földnél őrültebb dologgal nehéz előállni.

Az őrült sztori mellett leginkább a látvány viszi magával a filmet, már amikor épp nem egy 2012-es videojáték közepére vágott videójelenetnek kinéző valamit kapunk. Ezek jellemezően a Föld felszínén játszó jelenetek, az űr, legyen az az űrállomás, vagy a Jupiter szomszédsága, tényleg lenyűgöző.

Kellenek is ezek, mert sem a karakterek, sem a színészi alakítások nem valami erősek. Van keménykezű női katona, egy félig idiótának beállított ausztrál-kínai, akinek a humort kellene hoznia a filmbe, egy halk szavú tudós, aki a végén feláldozza magát az emberiségért, és így tovább, semmi olyan alakot nem kapunk, amiből ne láttunk már volna ezret a hasonló sci-fikben, és talán érhető módon, a sablonokból a kínai színészeknek sem sikerült sokkal többet kihozni.

Azt persze nehéz megítélni, hogy a Kínában hatalmas sikert hozó filmet mennyire kapják majd fel globálisan, hiszen a totálisan elborult sci-fik általában nem kerülnek be sem a klasszikus gyűjteményekbe, sem a hatalmas profitot termelő filmek közé. Danny Boyle 2007-es Napfénye mínuszt hozott, a 2017-es Űrvihar pedig ugyan termelt 100 millió dollárt, de a szakma siralmasabbnál siralmasabb kritikákat közölt róla. A The Wandering Earth pedig leginkább ennek a két filmnek a pályájára állítható a klisés figuráival, elborult sztorijával és a látványos jeleneteivel.

Aki úgy van mondjuk az Űrviharral, mint én, hogy azt ugyan nem mondanám rá, hogy tetszik, de kellően bugyutának és látványosnak találtam ahhoz, hogy két órán át szórakoztató legyen, az a The Wandering Earth két óráját is remek mulatságnak éli majd meg.