Akkor is molesztálás, ha látszólag mindenki élvezi

Megdöbbentő film a Szívek királynője, legfőképpen azért, mert nagyon sokáig elhiteti velünk, hogy egy teljesen más filmet nézünk, mint amiről valójában szól. Kétharmadáig egy szinte közhelyes kamaradráma egy kétgyerekes dán anyukáról, Anne-ról (Trine Dyrholm), akinek a házába a család mellé beköltözik az apa előző házasságából születő, már majdnem nagykorú fia, Gustav (Gustav Lindh). Anne a munkájában sikeres - főleg gyámügyekkel foglalkozó ügyvéd, aki kiáll a bántalmazottakért -, bár orvos férje túl keveset van otthon, a barátai nem túlságosan dobják fel, és a nap nagy részében unatkozik.

A Szívek királynője az a film, ami szinte álomba ringat azzal, mennyire az alsó polcról veszi az összes ötletét: Anne lefekvés előtt az Alíz Csodaországbant olvassa fel a gyerekeinek, hangsúlyosan azokat a részeket, amikor Alíz éppen a lyukban zuhan. Amikor a család barátai átjönnek egy koktélpartira, a nő lekapcsolja a langyos jazzt, ami éppen szól, beteszi a Tainted Love-ot, és egymagában táncol, egy pohárral a kezében, miközben a külvilág elhalkul körülötte. Egy jelenetben meztelenül nézi magát a tükörben, végignézve az alakját, és a vonalait. Egy unatkozó, szexuálisan kielégítetlen középkorú nő. Aki aztán úgy dönt, hogy molesztálja a nevelt fiát.

May el-Toukhy rendező (Egy szó: mint száz: szerelem!) bevallottan arról a furcsa szürke zónáról akart filmet készíteni, ami az idősebb nők és a fiatalabb férfiak, fiúk kapcsolatáról szól. A szürke zóna magáért beszél, mindenki tudja, miről van szó, ha már olvasott kommenteket olyan sztorik alatt, amik tanítványaikat elcsábító harmincas tanárnőkről szólnak. “Miért panaszkodik a gyerek? Miért nem örül neki? Hát nem erről szól minden pornó?” - kerülnek elő általában ugyanazok a hozzászólások, amik soha nem jutnának az emberek eszébe akkor, ha egy fiatal diáklányról és egy idősebb férfitanárról szólna a történet.

Fotó: ADS Service

Szívek királynője

Index: 7/10

IMDb: 8,0

Sikerült neki: a Szívek királynője egy olyan film, amitől ökölbe szorul a néző keze, mert nagyon sokáig úgy mutatja be ezt a kapcsolatot, mintha tényleg egy szexuális fantázia lenne. Anne és Gustav minden lehetőséget kihasználnak a házban, és minden pillanatot, amikor a nő férje nincsen a közelben, de egy alkalommal még azt is, amikor a házban van. el-Toukhy ráadásul összemossa a pornó és a játékfilm (azaz a fantázia és a “valóság”) közötti mezsgyét, amikor az első szexjelenetben sutba vágja a cérnakesztyűs, ódzkodó megoldást, és egy explicit orális aktust is megmutat. Meghökkentő pillanat, és nem azért, mert te jó ég, pénisz van egy európai filmben (hasonló sokkolást már 15-20 éve eljátszották olyan filmekkel, mint a 9 dal vagy a Legyél velem!), hanem mert az addigi visszafogott, jobb szó híján tipikusan skandináv dráma átvált valami sokkal durvább formába, ami miatt a film kiérdemelte, legalább is egy jelenet erejéig, a 18-as karikát.

És főleg azért, mert el-Toukhy nagyon tudatosan beleringatott abba az állapotba, hogy szinte egyenlő félként tekintünk Anne-ra és Gustavra. A srác - akinek szándékosan nem mondják meg a korát, csak annyit, hogy még nem nagykorú - kicsit balhés, de jószándékú. Rendszeresen él szexuális életet, ennek a nevelőanyja is fültanúja. Jól kijön a más anyától származó testvéreivel, egy idő után a ház körül is segít. Anne életét pedig nem látványosan, de mégis feldobja a fiatal szeretője. Csak éppen amit művelnek, az illegális és helytelen. Semmi nem mutatja be ezt jobban, mint a Szívek királynője utolsó harmada, ahol az addigi fantázia átvált a valóságba, és a szexnél sokkal fontosabb lesz az önfenntartás.

Fotó: ADS Service

Mert a film legnagyobb csele az, hogy lassan megismerjük, mégis milyen ember Anne valójában, milyen döntéseket hoz, amikor veszélybe kerül az egzisztenciája, mint feleség, anya és a fiatalok jogaiért kiálló ügyvéd. Trine Dyrholm (akit a legtöbben a Születésnap című klasszikusból ismerhetnek) parádés egy olyan szerepben, amiben meg kell mutatnia kendőzetlenül saját magát és egy súlyos dilemmával küzdő nő legmélyebb érzelmi bugyrait is. A nevelt fiát alakító Gustav Lindh hasonlóan meggyőző az egyik pillanatban halálos magabiztossággal férfias viselkedést imitáló, a másikban pedig kisgyerekként szipogó áldozatként. Mindketten vékony jégen táncolnak végig, és mindketten megússzák, még akkor is, amikor mindkettejük karaktere borzasztó döntéseket hoz.

Úgy jöttek ki a Szívek királynőjéről, hogy utáltam. Utáltam azt, ahogy közhelyekkel fárasztott, utáltam azt, ahogy a szereplői laposnak tűntek, majd még jobban utáltam azt, amikor kihúzta a szőnyeget a lábam alól, és ott hagyott a levegőben ég és föld között. Egy kis idő elteltével az utálat átalakult semleges tiszteletté. Egy pillanatra sem mondanám azt, hogy a Szívek királynője tetszett, nem is tudnám senkinek tiszta szívvel ajánlani (talán a pár évvel ezelőtti A vadászat rajongói, ha szeretnének még egy érzelmi hullámvasutat maguknak), de most már nem bánom, hogy láttam. Lehet, hogy pár nap múlva már azt is ki tudom mondani, hogy jó film.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!