A tanúból Kádárék sem tudtak propagandát csinálni

Az 1981-es 34. cannes-i filmfesztiválnak magyar szempontból nagyon erős volt a programja: a versenyfilmek között ott volt a Cserepek (r: Gaál István) és a Mephisto (r: Szabó István), versenyen kívül vetítették Rófusz Ferenc Oscar-díjas A légy című animációját, a rövidfilmes versenyben pedig részt vett a Vajda Béla rendezte Moto Perpetuo, valamint a magyar származású John Halastól a Dilemma című kisfilm. A nemzetközi felhozatal sem volt rossz: szerepelt és díjat is nyert az Andrzej Wajda-féle Vasember, vetítették a manapság inkább a zenéjéért emlékezetes Tűzszekereket, A szarvasvadász rendezőjének karrierjét kettéhasító A mennyország kapujában-t, illetve az Un Certain Regard szekcióban bemutatták A tanút.

Igen, azt A tanút. Bacsó Péter legendás filmjét tizenkét évvel az elkészülte és két évvel a hivatalos magyar premierje után a legenda szerint a cannes-i filmfesztivál igazgatója Budapesten látta, nagyra értékelte, majd meghívta a rendezvényre. Aczél György pedig kiengedte.

A cannes-i bemutató, A tanú első külföldi vetítése, ha egészen más közegben is, mint odahaza, igazolta a bizakodók várakozásait; a nézők és a kritikusok „vették a lapot”, értették, hogy miről van szó — nem utolsósorban hála a kiválóan fordított feliratoknak —, a legtöbben olyan  felszabadultan nevettek a groteszk helyzeteken, a keserű poénokon is, ahogyan csak az mulat, aki a humor szándékaival azonosul, vagyis nem kajánkodva, hanem együttérezve

– írta cannes-i riportjában Rényi Péter, a Népszabadság főszerkesztője 1981 májusában.

Érdekes módon ez volt az első igazi alkalom, hogy a magyar sajtó egyáltalán emlegette A tanút. Hiába készült el a film 1969-ben, hiába vetítették magáneseményeken, pártrendezvényeken, KISZ-üdülőkben, egyetemeken, a magyar újságokban Bacsó Péter filmje alig szerepelt. 1979-ben csak szemléztek egy Financial Times-cikket, amiben az angol lap újságírója részletekbe menően beszélt a magyar filmkészítésről és főleg Kovács András A ménesgazda című filmjéről, ami megtörte a csendet, és szembenézett a Rákosi-korszak tabujával. Ugyanabban az évben a Tinódi moziban (a mai Robert Capa Center épületében) hivatalosan bemutatták egy magyar filmszínházban A tanút – tíz évvel azután, hogy elkészült. Érdekes időszak volt.

A film történetének ez a szakasza bizonyos szempontból egészen 2019 májusának közepéig tartott, ugyanis ekkor mutatták be az idei filmfesztiválon A tanú felújított, egy pluszjelenetet tartozó, a befejezését elhagyó, „cenzúrázatlan” változatát, negyven évvel a keletkezése és harminc évvel az első nyilvános vetítése után. Az ominózus hozzátoldott jelenet egy konkrét utalás Rajk Lászlóra és a koholmányokra alapozott Rajk-perre, a befejezés pedig mostantól nem tartalmazza a villamosos jelenetet, amikor a főszereplő Pelikán (Kállai Ferenc) felkapaszkodik a teli 6-os villamosra, és ott a tömegben hozzápréselődik egykori kiképzőjéhez, Virág elvtárshoz (Őze Lajos).

A tanú talán Magyarország egyetlen igazi, a klasszikus értelemben vett kultuszfilmje, ami évtizedeken keresztül mit sem veszített a népszerűségéből, aminek a mondatai a köznyelv részévé váltak, és ami pont a betiltásának köszönheti a legendáját. De ezt a legendát érdemes közelebbről megnézni, ehhez pedig ismerni kell a korszak filmkészítését is. Egyáltalán hogy készülhetett el a szocializmus kellős közepén ez a film, ami nevetségessé tette a diktatúrát?

Fontos volt a hatalomnak, hogy a puha diktatúrát látványosan megkülönböztessék a keménytől. Merthogy a kemény az, ami a filmvásznon látható, puha az, ami (bezzeg!) megengedi ezt láttatni

– írja tanulmányában Hirsch Tibor filmesztéta.

A Rákosi-korszak feldolgozása a magyar filmkészítés számára rögös út volt, fontolva haladással. 1956 nyarán mutatták volna be a Keserű igazság című filmet, ami egy túldolgozásba belehajszolt építkezésről, egy ott keletkező balesetről és a felelősséget megúszó főnökről szólt, illetve a helyette bűnhődő, ártatlan főhősről. Mutatták volna, de a Bessenyei Ferenc és Gábor Miklós főszereplésével készült filmet harminc évre betiltották, csak a nyolcvanas években került a nézők elé, igaz, akkor fel is újították. Hirsch szerint a magyar film először különböző „tabuérintő” témákkal és az említések szintjén tett utalásokkal próbálkozott, tesztelve a cenzúra szigorát, ilyen volt például az Apa Szabó Istvántól vagy a Zöldár Gaál Istvántól a hatvanas évek közepén. Ebben az időben a cenzúra is lazulni kezdett, és már nem előzetesen tiltottak be filmterveket, hanem utólag véleményezték a műveket privát vetítéseken.

de akárcsak a kultúra más területein a rendszerváltásig, nem vagy csak halványan voltak meghúzva a határvonalai. Rengeteg film elkészülhetett, csakhogy nem feltétlenül vetítették őket a mozikban (az Eltüsszentett birodalom című szatirikus mese vagy az Álombrigád című Jeles András-film forgalmazását például megtiltották). A T-ket elválasztó vonalak sem voltak kőbe vésve, hanem folyamatosan mozogtak: a hatvanas években fokozatosan megindulhatott a visszaemlékezés az ötvenes évekre, bár először csak olyan filmekben, amik vidéken játszódtak.

Ilyen volt Fábri Zoltántól a Húsz óra, amiben egy fiatal újságíró próbálja feltárni negyvenes-ötvenes évek atrocitásait egy meg nem nevezett faluban, a másik pedig Kósa Ferenctől a Tízezer nap, ami a harmincas évektől a téeszesítésig dolgozza fel a magyar parasztság történetét. De Hirsch szerint egyetlen olyan film készült, aminek a cselekménye teljes mértékben az ötvenes években zajlik (az optimista befejezést kivéve), amiben megjelennek a korszak jelképei (fekete autók, ÁVO), és amiben ugyan egy gátőr a főszereplő, de az oroszlánrésze mégis a fővárosban játszódik. Ez pedig A tanú. Csak éppen tíz évet kellett várni rá, de ezzel bőven épült a saját mítosza.

(A témáról remek anyagot írt Marcsek József Történelem, emlékezet, cenzúra címmel. A szöveg online is elérhető, gyakran fogom forrásként használni.)

Nem egészen világos, hogyan történt A tanú betiltása. Bacsó Péter egy későbbi interjúban úgy emlékszik rá, hogy a kész forgatókönyvet odaadta a Filmfőigazgatóság vezetőjének, Újhelyi Szilárdnak, aki felment vele Aczél György XIII. kerületi lakásába. A rendező addig várt, és Újhelyi a találkozó után tolmácsolta Aczél utasítását: Bacsó a saját felelősségére elkezdheti forgatni a filmet, ami szerinte olyan, mint egy paraszt Švejk. Az utalás Jaroslav Hašek regényére azért volt fontos, mert állítólag ez volt Kádár János egyik kedvenc könyve.

Aczél György viszont egy későbbi interjújában úgy emlékezett vissza, hogy Bacsó Péterrel a kezdetektől fogva abban állapodtak meg, hogy A tanú egy kísérleti film lesz, mint az ötvenes évek végén alakult Balázs Béla Stúdió, azaz BBS égisze alatt készült alkotások. A BBS gyakorlatilag egy erősen kontrollált játszótér volt a filmesek számára, ahol szinte azt csinálhattak, amit akartak, de semmi garancia nem volt arra, hogy az elkészült filmeket be is mutatják. A BBS alkotói évtizedeken keresztül szállították a cselesen rendszerkritikus kisfilmeket és dokumentumfilmeket (Jutalomutazás, Hosszú futásodra mindig számíthatunk), de ezek a filmek sokáig burok alatt maradtak. Aczél visszaemlékezése szerint ez volt a megállapodás Bacsóval is: A tanú elkészülhet, de sose kerülhet moziba. „Bacsó most mártírnak tünteti föl magát A tanúért” – mondta egy rendszerváltás környékén készült interjúban.

Aczél verziójának némileg ellentmond, hogy A tanúhoz több jelenetet is hozzáforgattak utólag. Ilyen a villamosos befejezés, amit a most felújított változatban elhagytak, és ilyen az is, amikor Pelikán elvtársnak elmondja a börtönigazgató, hogy Dániel Zoltánt már rég kiengedték. Az is külön kérés volt, hogy Pelikán találkozzon Csetnekivel, a nyilassal, aki annak idején lerúgta a veséjét, hogy bemutassák: a megelőző rendszerben is voltak túlkapások bőven.

Kétségtelen, hogy a betiltás megnövelte a misztériumot a film körül: a legendák szerint a film kópiáit pártbiztosok adták egymásnak, vetítették pártüdülőkben, magánlakásokon, később egyetemi filmklubokon is. A szamizdatszerű vetítések annyira elterjedtek a hetvenes évekre, hogy amikor a Tinódi moziban levetítették, maga Bacsó Péter kérte, hogy vegyék le a tiltást róla. Amit egyébként soha nem magyaráztak, nem volt rá hivatalos indoklás. Marcsek József szerint az zavarhatta a cenzorokat, hogy a film megsértette a Kádár-rendszer kitűzött célját, hogy irányítsa a közelmúlt diskurzusát:

(...) az 1956 előtti korszak viszonyítási pont volt Kádárék számára, a személyi kultuszra és a sztálinista rendszer egyéb visszásságaira való emlékezés az elhatárolódás mellett az új rendszer legitimációját kellett, hogy szolgálja. (...) A forradalom emlékének teljes kitörlése a mindennapokból Kádár számára egyenesen létkérdés volt, hiszen azzal együtt saját szerepét (kollaboráció a szovjetekkel, Nagy Imre és társainak elítélése) is el kellett tüntetni; el kellett felejtetni, hogy az új rendszer milyen bűnök árán épülhetett ki.

A tanú után rögtön, majdnem egy teljes évtizedre szinte teljesen (kivétel: Szerelem) eltűnt az az igény, hogy az ötvenes éveket feldolgozzák. A váltást A ménesgazda című film hozza meg (1978), ami annyira nem próbálja meg elhallgatni a Rákosi-korszakot, hogy maga a vezér is feltűnik benne, igaz, hátulról.

– mondja Pelikán elvtárs a filmben és a 2003-as Hungarian Rhapsody című számban, amit a később Zagar és Yonderboi művészneveket használó Zságer Balázs és Fogarasi László raktak össze a Trevira Modern nevű projektjük neve alatt. Igaz, a Megint tanút, a pár évtizeddel későbbi, elég rossz minőségű folytatást hangmintázták, de ez maximum abból lehet egyértelmű, hogy a szám címén feltűnik Cserhalmi György hangja. Az évtizedek során A tanú legtöbb eleme átitatta a közbeszédet, a közvéleményt, a politikát és a viccelődést, a Magyar Narancs hetilap nevétől kezdve addig, hogy ha valaki kiesik a pikszisből, akkor egyből rávágjuk: „Bástya elvtársat már meg sem akarják ölni?”

És valahogy elkezdett mást jelenteni: ma Bacsó Péter filmje nem feltétlenül az ötvenes évek krónikája, és végképp nem a kádári konszolidációé, hanem az egész rendszeré – ugyanannyira szól 1951-ről, mint 1969-ról és 1979-ről. A restaurált, felújított, új részlettel kiegészített és egy utóforgatott jelenettől megszabadított változattal A tanú 2019-ben megint a magyar mozikba fog kerülni. Felmerül a kérdés, hogy idén mit fog jelenteni.