Addig bulizhatsz a hátborzongató anyucival, amíg meg nem öl

MV5BZjA4MTNhMmQtMzc4MS00NGEyLTg1OGUtNTQxYmIzOGE4NTY4XkEyXkFqcGde
2019.06.01. 07:51

A Trónok harca és a Bosszúállók kapcsán megint előkerült a spoilerezés kérdése, hogy miért olyan rossz, ha valaki előre lelövi egy történet nagy csavarjait. De arról keveset beszélünk, 

milyen rossz az, ha a film saját maga spoilerezi el magát.

Nem egy túl árulkodó előzetessel, nem egy rosszul megválasztott plakáttal vagy reklámmondattal, hanem azzal, hogy már az első percben teljesen egyértelmű, mi lesz a csattanó a végén. És aztán valóban az lesz.

Ezen vérzik el a Mami című thriller is. Az alkotóknak láthatóan az lett volna a céljuk, hogy végig azon gondolkodjunk, ugyan miért is viselkedik olyan furcsán ez a negyvenes asszony azokkal a kamaszokkal, akiket meghívott a saját pincéjébe bulizni, és még a piát is megvette nekik, ha már ők maguk fiatalkorúként nem tehetik be a lábukat sem az italboltba. Mert a nő eleinte még kedves velük, aztán csinál pár fura, de végül is megmagyarázható dolgot, majd elkezd tényleg nagyon betegesen viszonyulni a srácokhoz. És tényleg elkezdünk a motivációin gondolkodni, de az első visszautalás a múltra azonnal megerősíti, hogy igen, az lesz a háttérben, amire bárki azonnal, nemhogy két másodpercnyi gondolkodás után, de kapásból, ösztönösen gondolt.

És tényleg.

Ami különösen kiábrándító azzal együtt, hogy a Mamit olyan filmekkel reklámozták, mint a Tűnj el! vagy a Mi, mivel a producer és a produkciós cég ugyanaz volt, mint ennél a két horrornál. Amelyek arról lettek híresek, hogy a minimális költségvetés ellenére nem elégedtek meg a műfaj kliséinek újra ellövésével, hanem kifejezetten a mögöttes tartalomra, az elgondolkodtató plusz rétegekre mentek rá. A Mami ennek a tökéletes ellentéte: semmi mást nem tesz, mint végigvezeti egy sablonos thriller minden unalomig ismert elemét, és kész.

Hogy ennek ellenére sincs szó rossz filmről, az azért van, mert ezt a végigvezetést viszont tökéletesen és profin csinálja.

Ebben a filmben minden a helyén van – azon kívül, ami a lényeg lett volna.

Főleg a főszereplő Octavia Spencer alakítása az, ami elviszi a hátán a filmet: Spencer még kedves mamit is úgy tud játszani, hogy a néző nem is érti, miért, de valahogy mégis borsózik tőle a háta. De a színésznő nagy pillanatai inkább azok, amikor egyedül van, és így leveheti a maszkját, mert egy-egy sértéstől vagy beszólástól teljesen kikészül, de ezeket a hirtelen rátörő őszinte érzelemrohamokat mindig le is gyűri pár másodperc alatt. Ezek emlékezetesebb másodpercek, mint az összes többi együttvéve.

692
Fotó: IMDb

Nem jött össze

IMDB: 7,3

Rotten Tomatoes: 65%

Metacritic: 53

Index: 6/10

De abszolút jól működik a thrillerek – az épkézláb sztori melletti – másik legfontosabb összetevője is: a feszültségkeltés, a suspense. Részben persze ez is Octavia Spencer libabőrös játéka miatt, de részben Tate Taylor rendező hozzáértése miatt is. Hol azért, mert egyes karakterekben már a kezdettől fogva megvan az a szikra, amin látszik, hogy robbanást fog okozni, hol meg épp ellenkezőleg, azért, mert amikor épp minden teljesen rendben lévőnek tűnik, hirtelen mégis történik valami kisebb, de azért ijesztő dolog, kvázi megelőlegezve a majdaniakat. De A segítség és a Lány a vonaton rendezőjeként ismert Taylor abban is nagyon profi, hogy hogyan húzza el minél tovább ezt a feszültséggel teli állapotot, amelyben a kellemetlen érzés ellenére valójában még nem történik semmi rossz, de mindig ott a lehetőség, hogy esetleg majd most mégis máshogy lesz valami. Ezt néha már egészen ironikus szintre viszi: az egyik jelenetben a kamaszok betörnek a mami házába, és egyszer csak megjelenik a hátuk mögött a nő szintén kamasz lánya egy rémisztő, törzsi maszkkal a fején – aki amúgy nem is akar semmi rosszat, csak hülyül.

De ugyanez akár negatívumként is elmondható: Taylor csak izzítani tudja a feszültséget, kirobbantani már nem, így ott feneklik meg az egész, ahol pedig be kéne indulnia. A végső nagy zúzás összecsapott és súlytalan; nagyon jelentőségteljes próbál lenni minden, ami történik, de semminek nincs semmi értelme a látványosságon kívül. Ott van például az a jelenet, ami tényleg olyan, mintha a Mi vagy a Tűnj el! világából ismert társadalomkritikát próbálná megidézni: a fekete főszereplő a (nem faji értelemben vett) kirekesztésről beszél, és elkezdi fehérre festeni egy fekete srác arcát, de végül ennek semmi jelentősége nem lesz, és egy utalás se történik arra, vajon akkor van-e itt köze bárminek a rasszizmushoz. A rövid jelenet többi része egyszerűen csak béna, és fele annyi izgalom sincs bennük, mint korábban akár egy egyszerű autós furikázásban.

Nem olyan nagy dolog persze, hogy egy egyszerű thriller nem tud több lenni egy egyszerű thrillernél, de a Mamiban egyértelműen megvolt a lehetőség, hogy elhagyja a saját sávját, és az autópálya túloldalán hozza rá a frászt mindenkire. Hogy egy olyan film legyen, amire még két hónap múlva is emlékezni fog valaki. Mert így aligha fog bárki is.

Ne maradjon le semmiről!