24 év kellett hozzá, de megcsinálták a tökéletes filmet

Láttatok mostanában olyan filmet, ami elsőre teljesen rendben volt, és minél többet gondolkoztál rajta, annál jobb lett? Mert a Toy Story 4 pont ilyen.

Az első rész, az 1995-ös Toy Story a filmművészet első, teljes egészében számítógéppel készült egész estés mozija, amit 15 év alatt még két további rész követett hatalmas anyagi, kritikusi és közönségsikert hozva. Szóval kilenc évvel a harmadik rész után nem volt egyértelmű, hogy miért is kell még egy Toy Story-film, főleg ahhoz képest, hogy az eddig részekben alaposan kivesézték az olyan témákat, mint az identitás, a barátság, a kötelesség, a hűség, szeretteink vagy a pozícióink elengedése, és az újrakezdés. 

A negyedik rész után kiderült, hogy azért, mert ezeket mindig érvényes elmondani, a film pedig 100 percben kifejti a fentiek közül az összeset, a korábbiaknál jóval felnőttesebben és tökéletesebben, ráadásul eközben kapunk egy road movie-t és egy kalandfilmet is.

A történet szerint egy-két évvel azután folytatjuk, ahol a harmadik rész abbamaradt: a játékok a hatéves Bonnie-nál élnek, aki nagyon szereti őket. A kislánynak iskolai előkészítőre kell mennie, és Woody – akit a kislány egyre többet hanyagol – titokban elmegy vele, mert tudja, hogy ez milyen nehéz nap egy félénk gyereknek.

Az előkészítőn Bonnie egy használt műanyagvillából és más szemétből készít egy játékot, Vilit, akinek a jelenléte megnyugtatja a kislányt, de a műanyagvilla nem akarja elfogadni, hogy ő egy játék, ezért Woodynak minden erejére szüksége van, hogy megértesse a frissen életre keltett játékkal, hogy mi is az ő szerepe. Vili elveszik, ők pedig a megmentésére indulnak, és nagyjából ennyi derül ki a trailerből:

A trailer egyébként egy csomó viccet is lelő, amik összességében se nem sokkal jobbak, se nincs belőlük több, mint a korábbi részekben, de ami van, az rendben van. És az akció is kiderül belőle, hogy ugyanúgy tele lesz ugrabugrálással, repüléssel, csúszdázással és meneküléssel, mint a korábbi részek. Az viszont nem derül ki, hogy sokkal kreatívabban használják ki a játékok képességeit, például Woody rongybabamozgása néha olyan zseniális és olyan gyors, hogy alig lehet felfogni, és a jócskán mellékszereplővé redukált Buzz is gyakran és elég viccesen használja az összes képességét.

az, hogy a Toy Story 4 egy végtelenül érzelmes film. Rengeteg hős, sőt, még a főgonosz játék karaktere is bejárja a saját útját, elfogadja a saját helyét a világban, vagy ha épp nem, akkor mer rajta változtatni, mer újrakezdeni, kockáztat valamit egy másik emberért/játékért. Az a rengeteg téma, amiről a korábbi filmek is szóltak, nagyjából az identitás-hűség-elengedés halmazaiból, mind-mind újra előkerülnek, de sokkal okosabban, érettebben.

És hát a Disney- (illetve Pixar-) filmekben ott van az a képesség, hogy elszorítsák az ember szívét, gondolhatunk az Oroszlánykirályra, a Wall-E-re, vagy épp a Toy Story harmadik részének befejezésére, amit a 2015-ös Agymanókban juttattak el a csúcsra. Ott hatalmas teljesítmény volt, hogy két érzelmi csúcspontot is sikerült kialakítani a filmben: először akkor, amikor egy halom színes ideghalmazért tudtunk sírni, akik nem tudnak kijönni egy gödörből, utána pedig a hazatérő kislány zokogásakor.

Ezt pedig most sem fél felhasználni a Disney, a főszereplő kislány, Bonnie minden öröme és szomorúsága nagyon jól működik a filmben, és egy hatéves lány ragaszkodása és félelmei ezerszer átélhetőbbek, mint amikor egy lány azért ajvékol, mert túl sok jég jön a kezéből, és ezért inkább felépít egy varázspalotát a hegyen. Viszont az előzetes nem lőtt el sokat abból, hogy a főszereplő játékoknak milyen döntéseket kell meghozniuk a film során, és hogy hogyan változik meg eleve az, ahogy a film a főellenségét kezeli.

de a Toy Story 4-ben nem csak szívmelengető- és szorító jelenetek vannak, hanem rengeteg olyan kalandelem is, mint amikor azt mutatják be aprólékosan, hogyan is jut fel egy csapat játék a szekrény tetejére, vagy hogyan tudnak eltéríteni egy családi autót. És néhány jó poén is, csak azokból tényleg lehetett volna több.

De ezt a filmet igazán élvezet nézni, mert egyrészt gyönyörűen néz ki, másrészt pedig egy másodpercnyi üresjárat sincs benne. A film ugyanazt a kettős motivációs sémát követi, mint a klasszikus kalandfilmek, ahol a főhős megmenti a világot és a szerelmét is. Csakhogy itt a főhős Woodynak annyi mindenkit és annyiféleképp kell megmentenie, hogy azt önmagában is nehéz számon tartani, és akkor még ott vannak a fontosabb mellékszereplők is – például Buzz, az új szerepben visszatérő pásztorlány és az önbizalomhiányos kaszkadőrmotoros –, mind-mind saját feladatokkal, hogy 100 percben ezt szinte lehetetlen lenne összehozni, főleg nem úgy, hogy a nézőben valódi érzelmek szülessenek.

Az 1995-ös filmektől kezdve beletették a sorozatba a tudások legjavát, újra felépítették a történeteiket, a konfliktusokat, és ami a legnagyobb dobásuk, hogy élettelen játékokat ruháztak fel átélhető, emberi problémákkal és kérdésekkel. És most, a negyedik filmre állt össze minden a lehető legtökéletesebben.