Amikor a kombinált fogós foghúzás a romantika csúcsa

Vannak emberek, akiknek a boldogsághoz egy korsó sör vagy egy pecabot kell, és vannak olyanok, akiknek az esik jól, ha fojtogatják őket. Juha (Pekka Strang) is ilyen, bár neki nem egyszerűen boldogságról van szó, hanem egy kőkemény trauma újraéléséről: pár évvel ezelőtt a tóparti házuknál vízbe fulladt a felesége, és amikor a férfi beugrott kimenteni, pár pillanatra ő is az életét vesztette a felszín alatt. Úgyhogy Juhának a fulladás élménye nem kizárólag a szexuális örömmel függ össze, hanem azzal a pár momentummal, amikor utoljára látta feleségét.

De amikor elkezdődik a Dogs Don’t Wear Pants (A kutyák nem hordanak nadrágot) című finn dráma, akkor még Juha sem tudja magáról, hogy erre van szüksége. Eseménytelen szívsebészi életében sok izgalom nincsen, kivéve, amikor a lánya elmegy otthonról, ő pedig a halott felesége ruhájának és parfümének segítségével maszturbálhat. Addig nem is zökken ki a rutinból, amíg el nem kíséri a tinédzser lányát egy piercingszalonba, ahol a pincében valami olyat lát, amit addig valószínűleg soha: egy szegecses, mindent fedő bőrruhában kikötözött embert. Mielőtt odaérhetne hozzá, egy latexruhás nő pillanatok alatt hatástalanítja, leteremti a földre, és fojtogatni kezdi. A nő Mona (Krista Kosonen), profi domina, aki a félreértések tisztázása után pár nappal később már szakmai keretek között fogadja a férfit. Akit a megalázások után fojtogatni kezd, és amint Juha az eszméletét veszti, viszontlátja a halott feleségét.

Ez a kiindulópontja a cannes-i Rendezők Kéthete szekcióban debütáló Dogs Don't Wear Pantsnek, aminek szerencsére viszonylag hamar tisztázzák címét is, úgyhogy nem kell attól félni, hogy bárki összekeveri majd A kis kedvencek titkos élete második részével. Juha története tragikus, de felemelő is, hiszen akármennyire is lehetetlen a helyzete, sikerül találnia egy kontrollált megoldást rá: hol máshol tudnák az embert szakszerűen fojtogatni, mint egy dominánál? Mona pedig az első pillanatok alapján abszolút profinak tűnik, aki kénye és kedve szerint tudja irányítani a férfit. A problémák csak akkor kezdődnek, amikor Juha fejében hirtelen közös metszet lesz a halott felesége iránti sóvárgás, és a domina iránt érzett vonzalom. Egészen véletlenül itt kezdődnek a Dogs Don’t Wear Pants problémái is.

Amíg Juha karakterét teljesen megismerjük, tudjuk, hogy sebész, hogy elhanyagolja a lányát, hogy a munkatársaival nem igazán keresi a közös hangot, hogy nem érdeklik más nők, és hogy nincsenek barátai sem. Monáról – nagyon helyesen – alig tudunk meg bármit, rehabilitációs nővérként is dolgozik félállásban, de a dominamunkára nem a kényszer vitte rá, hanem egy belső késztetés. Nem tudjuk, ez a belső késztetés hogyan alakul ki, mi hajtja őt, és főleg azt nem tudjuk, hogy miért van rá hatással az, hogy Juha kezd vonzódni hozzá. Aztán az is kérdéses lesz, hogy Mona egyáltalán profi domina-e, mert egyre több furcsa döntést hoz: nem tiltakozik, amikor a férfi engedély nélkül hozzáér, de amikor Juha eszméletét veszti, egyszerűen otthagyja a pincében, és az utcáról hív mentőt.

Fotó: kviff.com

Elsodorják az érzelmek őt is? Vagy csak rosszul teszi a dolgát? A film nem teszi egyértelművé, ami lehetne egy izgalmas dilemma is, ha egy percnél is többet foglalkozna vele, ehelyett inkább vad kilengéseket kezd a hahotázós vígjáték, és a kínzások felé. A csúcspontja egy kombinált fogós, érzéstelenítő nélküli foghúzás, aminek egyszerre kellene meghatnia, elborzasztania, és egy-egy pillanatában megnevettetni minket. Nem megy.

Ahogy az sem ment nekem, hogy Monát a film végére egy teljes karakternek lássam, nem pedig két férfi forgatókönyvíró kitalációjának, aki teljes mértékben kielégíti a szintén férfi főszereplő igényeit, és segít neki kilábalni a pszichés kulimászából is, mint egy varázstündér, aki a pálcájával nem varázsol, hanem nemi szerveket püföl. De a szerepe szinte ugyanolyan. Kár érte, mert J.-P. Valkeapää a filmje első felét kifejezetten hatásosan rendezte meg: minden fenyegető, a domina vörösen izzó műhelyétől a tófenék hideg kékjéig, Mona és Juha korai közös jeleneteinél pedig, főleg a két színésznek köszönhetően, felfejteni a karakterek motivációit legalább annyira érdekes, mint játszani látni őket. Amikor viszont elillan a BDSM-meghökkenés, csak egy kicsit perverz Micsoda nő marad.

A Dogs Don't Wear Pants nemzetközi premierje idén Cannes-ban volt, mi a Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk. Magyar bemutatóról egyelőre nincs hír.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!