Ez a film az anyádra vadászik, óvd meg tőle

Valószínűleg nem sok olyan drámai mérföldköve van egy ember életének, mint amikor idősek otthonába kerül. Nemcsak az életünkkel összefonódott otthonunkat kell ilyenkor otthagyni, hanem egy csomó hozzánk nőtt kacatot, a szomszédokat (ez mondjuk nem mindig baj), egy egész környéket, a napi rutinunkat, és még ki tudja, mennyi mindent. Mivel engem már a gondolat is megizzaszt, próbálok nem gondolni arra, mi lesz majd, amikor rám is sor kerül, ha meg mégis, akkor általában azzal nyugtatom magam, hogy remélhetőleg már rég nem leszek magamnál.

"De mi van, ha mégis?" – jut eszembe azért sokszor. És erre is van egy stratégiám: ilyenkor próbálom abba az irányba terelni a gondolataimat, hogy egy idősek otthona nagyjából olyan, mint egy kollégium nyugdíjasoknak, ahol az ember a kortársai között lehet, és ha nem is feltétlenül buli minden nap, egyedül legalább biztosan nem marad az ember. Mondjuk a kollégiumi lét sem feltétlenül való mindenkinek, én például lényemnél fogva teljesen alkalmatlan vagyok rá, ahogy Diane Keaton karaktere is a Pompon klub című filmben.

A 73 éves Keaton által alakított Martha halmozottan pokoli időket él: gyermektelen, nincs családja, végstádiumban lévő rákbetegként pakolja ki New York-i lakását, hogy bútoraitól és mindenféle használati tárgyaitól egyesével megszabadulva elhagyja a nyüzsgő nagyvárost, majd egy georgiai nyugdíjas otthonba vonuljon vissza – lényegében meghalni. A mesterkélten idilli nyugdíjasparadicsomtól persze azonnal felfordul a gyomra, és bár szívesen elbarikádozná magát a többi lakó elől, újdonsült szomszédja, Sheryl (akit Jacki Weaver alakít) nem hagyja magát levakarni.

A haldoklását titkoló Martha és a nagydumás Sheryl kezdeti súrlódásaik ellenére végül együtt alapítják meg Sun Springs legújabb hobbiközösségét, a pomponklubot, hogy aztán életük alkonyán a többi vénlánnyal együtt úgy kitáncolhassák magukat, mint azelőtt talán soha – már amennyire ezt az öregkori nyavalyáik megengedik. Az önfeledt klub működését persze nem mindenki nézi jó szemmel, nem csak irigyeik vannak, egy balul elsült szereplés miatt az egész internet rajtuk röhög. Ők azonban nem ijednek meg a kihívásoktól. Olyannyira nem, hogy még egy helyi versenyre is beneveznek, hogy bebizonyítsák: sosincs késő az álmok megvalósításához, a boldogság pedig igenis mindenkinek jár.

A Pompon klub rendezője, a dokumentumfilmek felől érkező Zara Hayes először az idős amerikai pomponlányokban is dokumentumfilmet látott, de hamar rájött, hogy az Egyesült Államokban valójában nem is annyira egyedülálló, hogy nyugdíjas nők cheerleader klubokat alapítanak. Így aztán Hayes végül élete első nagyjátékfilmjét készítette el a pomponnagyikról. Persze van abban valami rettenetesen bizarr, hogy pont egy brit dokumentumfilmes készít vígjátékot egy annyira amerikai jelenségről, mint a cheerleading. És hát lássuk be: nem is tudott jól kijönni belőle.

Pedig rohadtul járt volna egy tényleg szerethető hobbifilm a hatvanon túli nőknek, az anyáinknak és a nagyanyáinknak, ami emlékezteti őket, hogy az életük jóval több annál, mint hogy esténként szomorúan vasalnak a tévé előtt, miközben titkon azt remélik, hogy valamelyik nagyon elfoglalt szerettük ma talán felhívja őket, de a legtöbb ilyen estén persze csak nem csörren az a kurva telefon.

Amíg a Könyvklubban A szürke ötven árnyalata és a szexuális önmegvalósítás vágya hozta össze Diane Keatont, Jane Fondát és a többi öreglányt, itt a tánc, a mozgás és a közösen megélt jókedv kovácsol csapatot. Diane Keaton ennyi év tapasztalattal már nem tud nagyon rossz lenni, emlékezetes alakításra azonban ne nagyon számítsunk tőle, rutinból játszik, és természetesen a pomponcsapat éléről sem tud megmenteni egy menthetetlenül rossz filmet.

Mert ha esetleg jó szándékkal készült is, Hayes mozija inkább büntetés a világnak: egy végtelenül buta, egyáltalán nem vicces vígjáték, tele ostoba és káros üzenetekkel. Egy vígjáték, amiben belefér a nemi erőszakkal vagy egy házastárs meggyilkolásával viccelni, és amiben a főszereplő tök őszintén képes azt sugallni a barátnője unokájának, hogy ha majd megtanul autót vezetni, akkor könnyebb lesz becsajoznia. Ja, és mindez azért történik, hogy előkészítsen egy teljesen fogyatékos szerelmi szálat a filmben, aminek a betetőzése aztán totálisan hidegen hagyja a nézőt. És akkor még ott az a dühítően érzéketlen befejezés is.

Az a legbosszantóbb, ahogy a Pompon klub hülyét csinál még a saját hőseiből is: hiába próbálja meg elhitetni a nézővel, hogy cuki, önmegvalósító nénikről szól, akik még hetven felett is az álmaikat kergetik, valójában csak egy csapatnyi buta csitriként viselkedő nyanyát nézünk egy sokat locsogó, de semmit nem mondó közönségfilmben. Valószínűleg mindenki jobban járt volna, ha Zara Hayes marad az eredeti tervnél, és inkább dokumentumfilmben dolgozza fel az Egyesült Államok senior cheerleader csapatainak reményt adó, fiatalokat is inspiráló elszántságát.