Rágják a fülünket a francia jómódú értelmiségiek

A francia Kettős életek olyan, ahogy Kelet-Európából elképzeljük a francia felső középosztályt: borostás, sálas férfiak borozgatnak bohókásan felöltözött, de azért szigorú nőkkel, miközben azt vitatják meg hatalmas lakásokban, hogyan is változnak az idők. Mert Olivier Assayas (Sils Maria felhői, A stylist) filmjében ennyi történik, és más alig. Ismerősök beszélgetnek, vitatkoznak, megbeszélik, hogy min vitatkoztak, kitöltenek egy italt vagy kikérnek egy kávét, aztán mennek a következő beszélgetésre.

A Kettős életek néha csak azért tűnik filmnek, mert egy vászonra vetítik egy sötét teremben, de lehetne egy vitaindító írás az Élet és Irodalomban, egy kerekasztal-beszélgetés egy irodalmi fesztiválon, vagy egy kamaradráma is egy közepesen kicsi színházban. Hogy mennyire tudjuk tolerálni, az azon is múlik, hogy mennyire bírjuk elviselni a karaktereket. A főszereplő a könyvkiadónál dolgozó Alain (Guillaume Canet), aki éppen azzal küzd, hogy az emberek egyre kevésbé vesznek nyomtatott könyveket, és egyre jobban tolódnak az e-könyvek és a hangoskönyvek felé.

Ott van az egyik ügyfele, Leonard (Vincent Macaigne), az író, akinek a legutóbbi sikere évekkel ezelőtt volt, azóta szinte csak magát ismételgeti, a saját maga által elnevezett, “önfikció” stílusában - azaz hogy minimális változtatásokkal, felismerhetően írja le a szexuális kalandjait és személyes élményeit. Ott van Alain felesége, Selena (Juliette Binoche - interjúnk vele), aki egy francia akciósorozat egyik főszereplője, de nem biztos benne, hogy a negyedik évadot is szívesen elvállalná. Ott van Leonard párja is, Valérie (Nora Hamzawi), aki egy liberális politikus asszisztense, és ott van még a fiatal Laure (Christa Théret) is, aki azért került Alain cégéhez, hogy a digitális átállást felügyelje. És ahogy megismerjük őket, látjuk, micsoda kicsinyes hálók, érdekek, és viszonyok fűzik ezeket az embereket egymáshoz. De még ennél is fontosabb, ahogy halljuk, mit gondolnak a világról.

Terjedelmes, véleménycikkekre emlékeztető párbeszédekben fejtik ki, hogyan is változik a világ és a közvélemény viszonya a kultúrához. Megvitatják, hogy régen is ennyit írtak-e az emberek, vagy csak most, az internet miatt bújt elő mindenkiből a szépíró, és ha igen, ez jó-e egyáltalán. Illedelmesen körbejárják azt, hogy a kultúra demokratizálódása mennyire jó irány, vagy ha nem az, akkor miért történhet meg, hogy emberek súlyos pénzeket költenek technikára, de a tartalomra már annyira nem szeretnének. És főleg: mit jelent a posztigazság kora, és milyen érzés tudni, hogy egy nagy korszakváltás előtt áll az emberiség. Amikor pedig nem a világról, akkor magukról is bőségesen beszélnek. Mit jelent egy írónak az, hogy mások életét feldolgozza? Mikor lehet vége egy viszonynak? Mit ír róluk a Twitter?

Ha úgy érezzük, hogy szeretnénk, ha egy csomó jómódú karakter kivesézné egy pohár borral a kezében ezeket a kérdéseket, akkor a Kettős életek az ideális választás.

ahol fejből idéznek Mallarmét, és ahol Michael Haneke A fehér szalag című súlyos történelmi drámája egy visszatérő vicc tárgya. Ez egyáltalán nem baj. Az már inkább, hogy Assayas ezt a filmet láthatóan és szándékosan alig akarta megrendezni, a kamera mindig ott van, ahol lennie kell, de a szerepe kizárólag funkcionális, klasszikus kompozícióról, emlékezetes képekről alig lehet beszélni a Kettős életekben, ahogy mondjuk emlékezetes mondatokról vagy alakításokról igen. Assayast saját bevallása szerint Éric Rohmer hasonlóan bőbeszédű filmjei ihlették, de nekem a dialógusok a kanadai-francia Denys Arcand 2003-as Barbárok a kapuk előtt című drámája jutott eszembe, ahol egy generációval idősebb, de hasonló életű és egzisztenciájú emberek beszélték meg az élet fontos dolgait. Arcand filmjében volt egy drámai narratív vonal - az egyik főszereplő haldoklott -, de Assayas még ennyi történetet sem préselt a saját filmjébe.

Ez sem baj, csak emiatt nehéz bármit is mondani róla. A színészek egytől egyik jók, főleg az egészen közhelyesre fazonírozott, frusztrált írót játszó Vincent Macaigne, illetve az új világtól egy kicsit megrettenő színésznőt alakító Juliette Binoche. De az egész szereplőgárda annyira természetes, mintha mi is elmehettünk volna egy vacsorájukra, ahol megvitatják, mennyire gonosz a Google, miközben szeletelik a quiche-t, majd cigit lejmolnak egymástól, hogy aztán két szippantás után elnyomják. Van ebben a természetességben valami hipnotikus, valami emberi, amit kifejezetten jó nézni, mintha itt lenne pár nagy vonalakban kitalált karakter, akikre nem erőltettek volna történetet és sorsot, csak léteznének egy kicsit a szemünk előtt, míg észrevétlenül megfigyeljük őket, aztán megyünk tovább a dolgunkra.