Ezt a mesét senki más nem tudná így elmondani

A Volt egyszer egy… Hollywood egy végtelenül szomorú film, egy letűnt kor lenyomata, amiben karrierjük végén haláltáncoló férfiak próbálnak kapaszkodni a szakadék széli sziklába, miközben a saját gyarlóságuktól és a küszöbön álló, világot rengető változásoktól egyre jobban izzad a tenyerük, és maguk sem tudják, hogy ők csúsznak, vagy a bolygó forog tovább nélkülük. Egy ráérős szenvedés, ami hosszú holtjátékok után borzasztó erőszakba, majd egy szentimentális befejezésbe torkollik.

Egy történetmesélési zsonglőrmutatvány. Az utolsó részletekig pontos reprodukciója egy nagyon pontosan meghatározott kornak. Egy Tarantino-film, bár karrierje saját bevallása szerint a vége felé tart, és ma már azt is nehéz megmondani, hogy mit nevezünk Tarantino-filmnek.

Én Tarantinót egy hazugnak tartom, aki már nagyon korán rájött, hogyan is lehet a mozgóképpel gyakorlatilag bármit megtenni. Igen, a saját mítoszának nagyon fontos része, hogy videotékában dolgozott, úgy fogyasztotta a filmeket, mint egy függő, és millió, már látott sztoriból készítette el a saját, patchwork-szerű forgatókönyveit. De három, viszonylag földhözragadt film után (ahol leginkább azt bolygatta meg, amit egy átlagos néző elvár a történet sorrendjétől) rájöhetett, hogy egyszerűen megölheti Hitlert. Összeboronálhat egy párizsi kis moziba egy adag nácivadászt, egy zsidóvadászt, egy előle menekülő zsidó nőt, a náci Németország vezetőit, és megteheti azt, hogy két zsidó katonával szitává löveti a Führer fejét. Minden világháborús filmre úgy megyünk be, hogy bármi is történik, Hitlert úgysem fogják csak úgy megölni. Erre tessék, Tarantino edámi sajtot varázsolt a fejéből egy mozi karzatán.

El tudom képzelni, hogy mennyire megrészegítő érzés lehet ennyire játszani a nézők elvárásaival, és az emberiség történetével úgy általában, és egészen biztos vagyok benne, hogy ez volt az, ami a legújabb filmjét ihlette. A Volt egyszer egy… Hollywood tökéletes, sőt, szinte hiperrealista rekonstrukciója 1969 Hollywoodjának, ahol minden egyes képkocka annyi jelzést ad a korról, mintha nem is képet néznénk, hanem valami sűrű szőttest. A kamera legelteti a szemét a kocsikon, a ruhákon, a mozik feliratain, a filmplakátokon, az apró tárgyakon. Van benne egy jó húsz másodperc, amikor semmi mást nem látunk benne, csak Los Angeles-i neonreklámok felgyulladását. Los Angeles sosem volt ilyen, mert sosem lehetett ennyire aprólékos, ennyire túlzó, ennyire filmszerű, ennyire képeslapnak kinéző.

A Volt egyszer egy… Hollywood 1969-ben játszódik, története egyszerre több szálon fut. Főhősünk Rick Dalton (Leonardo Dicaprio), aki az ötvenes években egy westernsorozat sztárja volt, de mára már annyira nem tart sehol, hogy a film elején egy producer (Al Pacino) fel is vázolja a sötét jövőjét. Egyetlen barátja van, hűséges kaszkadőre és dublőre, Cliff Booth (Brad Pitt), aki ugyan sztár sosem volt, de hűséges fegyverhordozó igen. Ő Dalton teste, lelkiismerete és sofőrje is. És ott van még Dalton szomszédja is, aki nemrég házasodott össze a világ egyik legkeresettebb rendezőjével, és egyszerűen csak éli a felfelé törő sztárok életét Hollywoodban: moziba és bulikba jár, találkozik a barátaival, lődörög. Ő Sharon Tate (Margot Robbie), Roman Polanski felesége, és a Manson-gyilkosságok leghíresebb áldozata. 1969 van, dübörög a vietnami háború, ember fog nemsokára a Holdra lépni, a zene kezd egy kicsit megbolondulni, a filmek a Szelíd motorosokkal szintúgy, az utcák pedig tele vannak stoppoló hippikkel. Olyanokkal is, mint gyanúsan jókedvűnek tűnő Pussycat (Margaret Qualley), akit Cliff egyik nap felvesz a kocsijába.

És nemcsak emberek, hanem sztárok is, még a legkisebb szerepben is olyan színészek tűnnek fel, mint a forgatás befejezte után hirtelen elhunyt Luke Perry, a Deadwood és Justified sorozatok főszereplője, Timothy Olyphant, vagy épp a Csajok alkotója, Lena Dunham. Mindegyik tökéletes választás, még olyan karaktereknek is, akiknek pár pillanaton túl nem sok minden jut. Feltűnnek a korszak ikonjai, Bruce Lee, Steve McQueen és Charles Manson, de csak épphogy, a figyelem most nem rajtuk van, hanem két kitalált és egy igazi emberen.

Ha a cselekményét nézzük, a Volt egyszer egy… Hollywood nem sokkal mozgalmasabb, mint Tarantino előző filmje, az Aljas nyolcas, csak itt nem egy téli western-viskóba zárták a szereplőket, hanem egy borostyánkőbe, amire az van ráírva, hogy Hollywood, 1969. Dalton a film jelentős részét egyébként egy westernfilm forgatásán tölti, ahol egyszerre próbál megküzdeni azzal, hogy múlik a dicsősége, és hogy tisztességes alakítással próbálja meg a markában tartani a saját tartását. Ezekben a jelenetekben Tarantino teljesen összemossa azt, hogy mi a valóság, és mi a film valósága, az elcsépelt B-filmnek kinéző western egy csodálatosan fényképezett Tarantino-film lesz, amit még a szereplők bakizása sem tör meg. Nehéz megmondani néha, hogy a matrjoska-filmet mennyire lehet még lebontani. Miközben Dalton a forgatáson kínlódik, Tate csak tesz-vesz Los Angeles utcáin, könyvet vesz, moziba megy, és a szó szoros értelmében szinte nem történik semmi - nincsenek hirtelen találkozók, helyzetek, fordulatok, csak Sharon Tate, aki Margot Robbie képében a szemünk előtt sétál évtizedekkel ezelőtt évtizedekkel ezelőtti utcákon. És ott van Cliff, aki ha nem futna össze a gyanús hippikkel, akkor valószínűleg az üres óráit az autójában töltené, ahogy ezt amúgy a filmben is teszi, száguldozva a Sunset Stripen, az autópályán, bárhol, csak ne a seggén, egy helyben, a koszlott lakókocsijában üljön.

És a hármuk története alig észrevehető sebességgel, alig érzékelhető feszültséggel vánszorog előre, és ez egyáltalán nem baj:

Tarantino bő lére eresztett cammogásának nem az a célja, hogy elhadarjon egy történetet, hanem hogy megismerhessük a környezetét kívülről-belülről, és megismerjük majdnem ugyanilyen alaposan a főszereplőit. Dalton és Booth nem jó emberek, hiába játssza őket Dicaprio és Pitt személyében a világ két legjobban kedvelt színésze. Dalton gyáva, alkoholista, képtelen szembenézni a múlandóságával, Booth pedig valamit olyan mélyre temetett magában, hogy még a kutyájával is úgy viselkedik, mint egy zsarnok. Mindketten vedelnek, gyűlölik ezt az új kort, gyűlölik a hippiket, gyűlölik a változást, és gyűlölik az érzést, hogy minden lehetne másképpen. Rossz emberek, de ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne együttérezni velük. És különben is, vannak ebben a filmben még sokkal, de sokkal rosszabbak is.

Úgy fest az eddigiek alapján, mintha a Volt egyszer egy… Hollywood egy lassú film lenne, amit azoknak készítettek, akik nem a cselekményért, hanem az audiovizuális élményért néznek filmeket. Ha tényleg így fest, akkor szuper, mert ez volt a célom. Ez már nem az a Tarantino, aki monologizáló, de remekül táncoló heroinistákat visz a vászonra, vagy akinél egy szereplő minimum egy gengszternél kezdődik. Egy kicsi és egy hatalmas kivétellel nincsenek benne akciójelenetek, nincsenek pörgős dialógusok, és nincsenek popkulturális kikacsintások sem, mert a szereplői a popkultúrában élnek.

Erőszak azért van benne, a fináléjával bőven kiérdemli a 18-as karikát. Popzene is van bőven, Simon & Garfunkeltől a Deep Purple-ön át a Paul Revere & The Raidersen át minden. És az egyik legszebb jelenetében az egyik főszereplő besétál egy moziba, nézzük őt, ahogy nézi a vásznát, és tényleg egy pillanatra azt gondolhatjuk, hogy ennél nincsen jobb dolog a világon. De aztán ő is kisétál, mi is kisétálunk, és az élet sosem lesz olyan jó, mint amit a mozi megengedhet magának. Tarantino ebből az érzésből készítette az új filmjét, és habár a Volt egyszer egy… Hollywood sosem lesz az a film, amit Tarantino mesterművének fogunk hívni (ha engem kérdez bárki: az a Ponyvaregény vagy Becstelen brygantik, de általában inkább az utóbbi), de hiányozni fognak ennek a meséi, ha egyszer tényleg visszavonul.