Három nő a pokoli Konyhából

Ha lehet választani, soha a büdös életbe' nem fogok olyan helyre költözni, amit Hell's Kitchen azaz Pokol konyhája néven emlegetnek. Akkor inkább a Nyócker, bár az is elég ergya elnevezés. Hell's Kitchen valós hely, New Yorkban van, Manhattan nyugati felén, úgy középtájon, és egészen az 1990-es évek első dzsentrifikációs hullámáig az egyik legtrébb környéknek számított, de annyira, hogy nem volt olyan tisztességes szuperhős-csapat a képregénytörténelemben, amelyik ne állomásoztatott volna itt állandó kontingenst a polgárok védelmére. Itt játszódik a nyolc füzetet megélt The Kitchen (A konyha) című képregény, és az abból készült, valahol érthetően A bűn királynői címre átkeresztelt film is.

A film alapvetése a #metoo korszak filmes irányába kiválóan illeszkedő "a nők semmivel sem gyengébbek, mint a férfiak, sőt", illetve "egy nő egy férfi nélkül is teljes jogú ember", valamint "a férfiak nagy többsége rohadt szemét, erőszakos állat, az anyjuk meg egy gyökér" motívumokra felhúzott gengsztersztori, amiben három nő a saját kezébe veszi a sorsát, ha már a férfiak képtelenek gondoskodni róluk, mert hát sitten vannak némi hatóság elleni erőszak+fegyveres rablás kombó miatt. Az év tán 1978, a hírhedt 42. utcai pornónegyed ezerrel zakatol, az utcán szügyig gázolunk a szemétben, és a negyedben nincs olyan vállalkozás, üzlet vagy bár, amelyik ne fizetne védelmi pénzt.

Ebből (is) éltek a pasik, akik most sitten vannak, és rajtuk keresztül a feleségeik is, az okos, józan gondolkodású Kathy, a heves vérű, fekete Ruby és Claire, akiből a férje a gyereket is kiverte egyszer, mármint szó szerint. És amikor a férjeket beviszik, és az üzletet továbbvivő haverok az ígéretek ellenére nem gondoskodnak róluk, akkor a három nő bandázni kezd, és hetvenes évek legjobb rocknótáira felhúzott cselekményben átvedlenek bűnözőkké, akik kénytelenek másfél perceként elmagyarázni valakinek (nekünk?), hogy

A végét kábé meg lehet saccolni a 20. perc körül - egy csavaron túl a meglehetősen lineáris történet nem is akarja meglepni a nézőt, mert a rendező Andrea Berloff (a Straight Outta Compton forgatókönyvírója) úgy döntött, hogy a gengszterkedés köntösébe inkább belezsúfol annyi népszerű témát, amennyit csak lehet.

Így lett a szegény ember Nagymenőkjéből egy felvizezett, teljesen hiteltelen krimi, ami 90 percben igyekszik feltárni az olyan, a hetvenes évek végi amerikai társadalomra (is) jellemző problémák gyökereit, mint

• a nők elnyomása
• a családon belüli erőszak
• a gettósodás hatása a következő generációkra
• az olaszok miatt van minden
• a bevándorlókkal szembeni zsigeri gyűlölet
• a rasszizmus
• a kilátástalan helyzetből a bűnözésbe menekülő fehér férfiak sorsa
• a szegregáció veszélyei a társadalomra
• a zsidók miatt van minden
• a nő mint családfő - anyaság kontra karrier
• a nők elleni elnyomás egyik eszköze, a prostitúció
• az írek miatt van minden
• a szakszervezet tényleg csak a szervezett bűnözés furkósbotja lehet?
• az erőszak mint egérút a problémák elől

És tuti kihagytam még valamit. Nincs olyan jelenet, amiben ne lenne egy utalás valami nagyobbra, valami Borzalmasan Fontosra, Amivel Foglalkoznunk Kell, és ezzel teljesen kiherélik a filmet, hiszen mire elmerülnénk benne, és drukkolnánk valamelyik szereplőnek, jön egy olyan beszélgetés, amiben a fekete nők egyenjogúságának és a feketék elnyomásának valódi okait firtató kérdések kerülnek elő,

Egyedül a brutális férje igája alól kiszabaduló Cathy története igazán érdekes, az ő karakterfejlődése legalább meg van írva, bár sikerült két botrányosan kínos romantikázással majdnem ezt is taccsra tenni, csak éppen Elisabeth Moss van annyira jó színésznő, hogy ezen is túllendüljön, bár azt nem nagyon értem, hogy miért vállalta el A szolgálólány meséje sorozat karakterére ennyire hasonlító nő szerepét. Mondjuk, itt legalább pirosba nem öltöztették. 

A másik két főszereplő közül Melissa McCarthy a férjét szerető és tisztelő háziasszony szerepében semmi olyat nem csinál, amire emlékeznék a film vége után négy perccel. Bezzeg a Rubyt, a Nagyszájú és Nagyon Belevaló Fekacsajt alakító Tiffany Hadish - ő grimaszolt, ha kellett, ha nem, ami kölcsönzött valami színitanodás bájt a karakterének, csak éppen amikor 200 ezer dolláros vérdíjat tűz ki valaki egy fél negyednyi ír gengszter fejére, akkor nem olyan fejet vág, mint Jim Carrey az Ace Venturában. A mellékszereplők közül senki nem emelkedik ki, viszont kifejezetten visszásnak tartom, hogy a magyar szinkronban jóságos nagybácsinak hangzó olasz maffiafőnök feleségét csak azért bízták a #metoo egyik élharcosára, Annabella Sciorrára, hogy két megjegyzése is kapjon egy újabb feminista metagellert, ami teljesen felesleges és rém idegesítő.

Szóval nem lett jó film A bűn királynői, ami azért szomorú, mert a zene, a díszletek, a jelmezek, a miliő mind remekül megteremtik azt a hangulatot, amit elvár az ember egy ilyen történettől, csak éppen a forgatókönyv, a rendezés, a rosszul vagy sehogy nem instruált színészek agyoncsapták az egészet.