Rambo elment a vérbe

2019.09.21. 09:58

Az Utolsó vér alcímmel megbolondított, ötödik, egyben utolsó Rambo-film legjobb pillanataira a stáblistáig kell várni, akkor mutatják meg a nézőnek azt, hogy jutott el John James Rambo a vietnami háború traumatizált veteránja, a PTSD, azaz a két lábon járó poszttraumás stressz szindróma odáig, hogy hetvenévesen még mindig egy földbe ásott üregben aludjon. Erősen megeffektezett képsorokat kapunk az előző négy filmből (a negyedikből kíméletesen keveset), majd jön a Hajszolt Sajtómunkások Legjobb Barátja nevű találmány, a film egyperces összefoglalója, amit ha lehetne, kötelezővé tetetnék, mert így legalább nyugodtan végig lehet aludni a legszarabb filmet is, a kritikát így is össze tudja majd rakni az ember.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Rambo V unalmas, inkább lassan építkező bosszúfilmnek mondanám, amivel nem is lenne semmi probléma, ha nem a (pót)hajánál fogva erőltették volna bele egy olyan franchise-ba, ami, legalábbis a első három filmet tekintve, nagyjából koherensen ugyanazokat a témákat és motívumokat dolgozta fel a maga egyre együgyűbbé váló módján. Azok a Rambo-filmek ugyanis arról szóltak, hogy a háború rossz, aki megjárta őket, az már soha nem lesz olyan, mint volt, ha meg egymás után többször is visszahajítják a pokolba, akkor pláne nem várható el tőle, hogy a gépkarabélyt/számszeríjat/RPG-t letéve, egycsapásra a társadalom ún. hasznos tagja legyen.

Ennyit ér

IMDb: 7,8/10
Rotten: 50%
Metacritic: 38%
Index: 2/10

Bár ezt már az első, 1982-es Első vér című fimben körüljárták, sőt, kiválóan fel is dolgozták, a siker két gyors (1985-ös és 1988-as) folytatást kikövetelt magának, amiben Rambo karakteréhez csak annyit sikerült hozzátenni, hogy remekül bánik minden fegyverrel, illetve beleverni az amerikai nézők fejébe, hogy a ruszkik gonoszak. Azt most tényleg hagyjuk, hogy a harmadik részben Rambo által segített afgán felkelőket most hogy minősítik az amerikaiak.

A negyedik rész 2008-ban érkezett, ebben a plasztikai műtétek és az izomtömeg-növelő szerek áldozataként feltűnő Rambo erőszak iránti olthatatlan vágya ült tort Burmában. Ennek a filmnek már tényleg semmi köze nem volt a Rambo-legendához, a hiperrealistának szánt, de elképesztően eltúlzott erőszak ábrázolása pedig mindenkit meghökkentett, a főhős 83 embert gyakott le benne saját kezűleg, összesen pedig 236-an haltak meg így vagy úgy, a legtöbben az utolsó negyedórában. Nem is lett nagy siker, nem csoda, hogy az ötödik részt ilyen sokáig halogatta Stallone. Mondjuk tovább már nem is nagyon halogathatta volna, mert a Rambo V-öt elnézve két év múlva ilyen filmet már fizikálisan képtelen lesz leforgatni.

A hattyúdal alapfelállása az, hogy Rambo apjának volt egy farmja Arizonában, és oda vonult vissza a burmai cécó után, befogadott egy mexikói családot (nem világos, hogy miért), azaz egy nagymamát és annak lányunokáját, és lótenyésztéssel foglalkozik. De a lány, akit sajátjaként nevel, mégis csak szeretné megismerni az apját, aki jó régen lépett le, és ezért elmegy Mexikóba. Nem nehéz kitalálni, mi következik, a lányt bántják, Rambo meg elszabadítja magában a gyógyszerek fogságában élő démont, és megöl mindenkit aki szembe jön, és nem amerikai. Mondom, ez egy sima bosszúfilm, lehetne Bosszúvágy VI is a címe, vagy Taken by Mexicans, ha már itt tartunk, a rambóságot az adja benne, hogy az 1982 óta folyamatosan PTSD-s John az arizonai farm alá túlméretes vakondként kiásott egy alagútrendszert, ami a Vietkong bunkereire emlékezteti (hogy mi a tökömért akarna BÁRKI is élete legnagyobb traumájának helyszínén aludni, az rejtély), és ahol felhalmozott annyi fegyvert és robbanóanyagot, hogy ha ESETLEG valakijét elrabolnák, akkor legyen mivel visszavágni.

A több sebből vérző háttérsztorin tényleg csak röhögni lehet, a klasszikus első filmben céltalanul bolyongó Rambo ki tudja miért, erre a farmra az istennek nem talált oda, (élt helyette Burmában meg Thaiföldön) és akkor a lovak iránti olthatatlan szeretetről és szakértelemről nem is beszéltünk. A film első egy órája a feszültséget építgeti, és úgy rakja fel a karaktereket a vászonra, mintha a művész egyujjas kesztyűben, falfestő ecsettel dolgozna, nüanszok, finomságok helyett kapunk rémes sztereotípiák mentén mázolt gonoszokat, akikről csak azt tudni, hogy genyók, és ízléstelen, arannyal futtatott AK-47-es gépkarabéllyal hadonásznak halálukig.

Rambo az utolsó húsz percben a lehető legváltozatosabb módszerekkel mészárol le mindenkit, az utolsó, különösen kegyetlen, horrorfilmekben sem sokszor látott kűrt sokáig nem felejti a néző, azt garantálom, de a film többi részét igen: ezt a kritikát a film vége után 12 perccel kezdtem el írni, de ha kiszúrják a szemem egy vasvillával, akkor sem tudom felidézni a megerőszakolt lány keresztnevét, vagy azt, hogy mit keresett a nagyival azon a nyomorult farmon.

A film nem különösebben szép, a képek sárgák és unalmasak, nagyon sok a stockvideó (Bulgáriában forgattak, kellett is) és semmi olyan képi bravúrt nem lehet felfedezni benne, mint az első részben, de olyan ikonikus jelenet sincs, mint a harmadik filmben orosz helikopterre lóháton, íjjal támadó Rambo. Az akciók gyorsak, erőszakosak, rettentő véresek, de funkció nélküliek, mintha egy videójáték kimaradt jeleneteit rakták volna egymás után. Stallone elég rémesen néz ki, vagy parókában volt, vagy póthajat varrtak a fejére, ezt nem nagyon lehet kivenni, csikorognak a legendás izmok, lassan, komótosan mozog már az egykori gyilkológép. Hálistennek utoljára.

Akinek az első Rambo jó emlék volt, inkább ne nézze meg ezt a filmet, mert semmi másra nem jó, csak arra, hogy szánakozva nézzük, ahogy Stallone a saját legendáját rombolja le nagy erőkkel.

15%
4290 Ft
3647 Ft
15%
3499 Ft
2975 Ft