A klónomat sem küldeném el az új Will Smith-filmre

Vannak olyan filmtervek Hollywoodban, amiken több évig kotlanak a stúdiók, aztán a végén nem lesz belőlük semmi. Ilyen volt például Paul Verhoeven Crusader, azaz Kereszteslovag című projektje, amiben Arnold Schwarzenegger hentelte volna a szaracénokat Jeruzsálem falai alatt, fejlesztették vagy húsz évig, aztán hagyták a fenébe. Ilyenkor a beleölt lóvénak természetesen annyi, de még mindig kisebb bukta így, mintha dafke leforgatsz valamit, aminek már a plakátja láttán bárki megmondja neked, hogy ezt nagyon nem kellett volna. Hogy a Budapesten is forgott – ezért koncertezett itt nemrég Will Smith – Gemini Man című Will Smith–Jerry Bruckheimer–Ang Lee film mennyibe került, azt egyelőre nem tudni (100-150 millió dollárra tippelem), de isteni csoda kellene ahhoz, hogy nullszaldóra kijöjjön (a marketingre tuti elment ötvenmillió még), vagy a nagyon lelkes kínai piac, ami azért sanszos, mert a finanszírozók között legalább két kínai cég is van.

Lehetne finomítani, tompítani, ellenbenezni, és ezzel szembenezni, de semmi értelme:

Húsz vagy huszonkét éve az, hogy klónoznak egy profi gyilkost, hogy utána idősebbik önmagát kinyírja, még nóvumnak számíthatott. Viszont az az alapfelállás, hogy a klón képességei, tehetsége, viselkedése és döntésmechanizmusa pont olyan lesz, mint az alapmodellé, az pont akkora baromság, mint fényt enni, és a vizes borogatástól azt várni, hogy gyógyítsa a trippert. A környezeti hatások, a nevelés, eh, hagyjuk, tényleg, semmi értelme nincs feszegetni, ahogy azt sem, hogy a szupertitkos programban rejtegetett hiperdrága klónt gyártó cég neve (Gemini, vagyis ikrek) senkinek nem okozott még csak minimális fejtörést sem.

Ebben a sztoriban semmi meglepő, vagy nóvumnak tekinthető momentum nincs. Az 51 éves mestergyilkos vissza akar vonulni, mert 2345 méterről egy tölténnyel már csak az egyik heréjét tudja ellőni egy pőcsiknek, míg eddig mindkettő ment. Másnap már bonsait nevelget és horgászik valahol messze délen a napsütésben, ahol mindenki kabátban és hosszúnadrágban jár 40 fokban. Aztán az őt futtató ügynökség egyszer csak meg akarja ölni, de nagyon, ő meg inkább elmenekül Budapestre, Cartahenába, majd vissza az USA-ba. Menet közben verekszik és lő, vicceseket szól be, az elmúláson gondolkodik és persze új barátokra lel. A forgatókönyvet többen írták, köztük a Trónok harca egyik alkotója, David Benioff is, ami rossz ómen, de ne legyünk igazságtalanok, nem csak rajta ment el ez a hajó, hanem például azon, hogy 2019-ben olyan történetet mesél el, aminek az elemeit már hatvanszor láttuk másutt.

Két nagy parasztvakítás

Amit viszont valóban nem láttunk még eddig, legalábbis moziban nem, az a 60-120 FPS (képkocka per másodperc) sebességgel, 3D-kamerákkal forgatott hiperrealista valóság, amiben ifj. Will Smith id. Will Smith farkasa. Lee a legutóbbi, 40 millió dollárba kerülő, harmincat is alig visszatermelő filmjében, a Billy Lynn hosszú, félidei sétája címűben már kísérletezett egy sort a 60 FPS-sel (a mozifilmek 24 képkockásak), de persze nem ő volt az első, 1978-ban Douglas Turnbull Night of Dreams című filmjéé ez a kétes dicsőség. Nem egy nézőbarát megoldás ez, épp ezért a Hobbit-trilógián kívül egy jelentősebb alkotás sincs, ahol alkalmazták volna.

Az ember agyának ugyanis a túl tökéletes, a valóságra hajazó képsorok egyelőre megoldhatatlan problémát jelentenek. Hozzászoktunk a tökéletlenséghez, a 24 képkockához, a „fimszerű” megjelenéshez, és a moziban ezt akarjuk viszontlátni. Értem én, hogy azok a robbanások, amiket a Gemini Manben láttam, közelebb állnak a valós robbanásokhoz, mint bármi, amit eddig mutattak nekem, de ez engem nem érdekel, én a tévén is kikapcsoltam a mozgásjavító áramkört, mert zavart, hogy Bruce Willis úgy járkált a Nakatomi pláza üveggel borított 46. emeletén a Die Hardban, mint egy másodosztályú Rékasi Károly a Rózsa presszóban. A valósághű mozgás, a túl éles kép egyszerűen idegesítő, 3D-vel megtolva meg olyan, mint egy videójáték demója.

A klónkérdést Ang Lee nem úgy oldotta meg, mint más, neki ehhez a filmhez egy digitális színész kellett, a 23 éves Will Smith, aki a Bad Boys főszereplőjeként meggyőzte az egész világot arról, hogy nemcsak egy hülyegyerek a Kaliforniába jöttem című sitcomból, hanem komoly színész. Juniort, azaz Öcsit, a Weta Digital keltette életre, úgy, hogy a már régóta létező motion capture technológiával beszkennelték minden apró rezdülését is, majd számítógépen felépítették – 28 évvel fiatalabb kiadásban. Ezt egyébként a húszéves fejlesztési szakasz különböző pontjain hol Jack Nicholsonnal, hol Harrison Forddal, hol meg Mel Gibsonnak akarták eljátszatni, csak éppen a technológia nem volt olyan fejlettségi szinten, hogy bárki is a nevét adta volna hozzá.

Ki kell ábrándítsak mindenkit: ma sem tartunk még ott, hogy Will Smith bitmásai úgy forgathassanak évi 56 filmet, hogy a gazda ki sem mozdul a házából. Hiába dolgozott hat effektstúdió több mint 500 szakembere Öcsin, a végeredmény egy nagyon fura lény lett, aki tényleg olyan, mint Smith, csak éppen a mimikája korlátozódik két arckifejezésre, a szájmozgása pedig néha teljesen önálló életet él a szinkronhoz képest. A visszafiatalítás sokkal alaposabb és részletesebb lett, mint bármikor korábban, és volt pár olyan jelenet, amiben nem hittem a szememnek, és megesküdtem volna, hogy a fiatal Will Smith-t látom a képernyőn. Ezek persze a sötétben játszódó képsorok voltak. Azok, amelyekben Öcsi nappal áll Will Smith mellett, továbbra is siralmasak.

Nagy szaktudás

Amire panasz nem lehet, vagyis egy pontig semmiképpen, az a produkció effektív melós része. Ang Lee rendező, mielőtt bebeszélte volna magának, hogy az ő dolga Hollywood megújítása, és nekilátott fotorealisztikus 3D-tigrisekkel (Pi élete) és másodpercenként 60 képkockával dolgozni, remek dolgokat rendezett. Az Étel, ital, férfi, nő vagy az Értelem és érzelem gyönyörű volt, és nem kellett hozzá megkérdőjelezhető értékű medzsik sem.

A Tigris és sárkányban láthattuk először azokat az akciójeleneteket, amikre a Gemini Man is épített, a motoros üldözések és verekedések észvesztő tempóját pedig valóban feltuningolta a 60 FPS, pontosabban a 120 FPS, mert abban forgatták a filmet, csak éppen nem minden moziban tudják így levetíteni (az Arénában 60 FPS-es vetítések vannak, ha minden igaz). Nem szabad elvitatni azt sem a filmtől, hogy ez Smith új akciófilm-korszakának második darabja (az Öngyilkos osztagban is egy mesterlövészt alakított), és tisztán látszik a fején, hogy élvezte a munkát, sokkal jobban, mint az Aladdint, vagy azokat a drámákat, melyekben aktatáskás irodistákat alakított nagyon szomorú arccal. A többi színész nem szakadt meg a melóban, Clive Owen ezt a karaktert vagy hatszor már hozta, Benedict Wong dettó, Mary Elizabeth Winstead a kötelező nő szerepében meg azért van a filmben, mert 2019-ben nincs akciófilm tökös csaj nélkül. Azt viszont senkivel nem tudják elhitetni, hogy ők ketten Smith-szel valaha is egymásra fognak kattanni.

A bravúros plánok és a két nagy akciójelenet nagyon működik, Budapest és a többi helyszín szép, már amikor annak kell lennie, és ronda, amikor a kazamatákban üti egymást a hús-vér faszi meg a bithalom. Az átmenet, ahogy Lee megoldja, hogy a jelenet felében kvázi nincs semmi a képen, (mert oda majd a merevlemezről kerül oda a digitális faszi) valóban példaértékű, és biztos sokan, sokat tanulnak majd belőle – ha mást nem, akkor azt, hogy amíg a technika nem teljesen kiforrott, a próbálkozás bármennyire is lehet dicséretes, de a nagy akarásnak nyögés és nagy anyagi bukta lesz a vége.