Aki látta, nem felejti el Jennifer Lopez táncát

Ha valaki feltenné a kérdést, hogy mit csinált mostanában Jennifer Lopez, vajon beugrana, hogy Ray Liottával közösen szerepelt a korrupt rendőrökről szóló, Mocskos zsaruk című sorozatban, ami három évadot élt meg, és itthon a Sony csatornáin lehetett látni? Valószínűleg nem, és ebből kiindulva nem úgy tűnt, mintha Jennifer Lopez arra készülne, hogy visszatér a hollywoodi A ligába. Aztán a torontói filmfesztiválon bemutatták legújabb filmjét, és egymás után születtek a cikkek arról, hogy Lopeznek legalább egy Oscar-jelölésre elég jó esélye van.

Azt szeptemberben lehetetlen megjósolni, hogy kinek a kezében landol a következő évi Oscar-díj, arra viszont nyugodtan mernék fogadni, hogy 

Lorene Scafaria (Míg a világ vége el nem választ rendezője, Dalok ismerkedéshez forgatókönyvírója) filmjének alapját egy 2015-ben megjelent New York Magazine-cikk adja, amiben New York-i sztriptíztáncosok mesélik el, hogy milyen kétségbeesett módszerekhez kellett folyamodniuk a 2008-as gazdasági világválság után. Mikor eltűnt a pénz, a Wall Street-i brókerek által benépesített klubok is szinte teljesen kiürültek, és akik be is tértek egy-egy sztriptízbárba, már sokkal jobban megnézték, hogy mire és mennyit költenek. Néhány talpraesett táncos erre fel találta ki azt, hogy puccos csehókban szedik össze a férfiakat, bedrogozzák őket, átviszik őket a sztriptízklubba, majd annyival kopasztják meg a bankkártyájukat, amennyit nem szégyellnek. 

Jennifer Lopez alakítja Ramonát, a tapasztalt táncost, akinek a fejéből kipattan az ötlet, és aki felépíti az ehhez szükséges csapatot, hiszen a lányok mellett a csapos és a kidobó is benne van a buliban. Ennek a csapatnak lesz az egyik alapembere a nagyszerű Constance Wu által játszott Destiny. Ő az igazi főszereplő, aki a filmben egy újságírónak (Julia Stiles) meséli el, miért és hogyan kopasztották meg hónapokon keresztül a nagymenő brókereket.

A Wall Street pillangói egy nagyon ügyesen kitalált csomag, mert sztriptíztáncosokról szól, az alig fedett mellek és fenekek a sztori szerves részét képezik, közben mégis olyan fajsúlyos témákat dolgoz fel, amelyek miatt díjakat szoktak osztani. Ott van a stigma, amit a táncosnők kénytelenek egy életen át viselni, ez kiegészül az anyaság és a kapitalizmus kibékíthetetlen ellentétével, illetve a női barátság komplex jellegével, amit a hollywoodi producerek évtizedeken keresztül nem vettek komolyan, ráadásul a férfi rendezők nem is tudták vagy akarták hitelesen bemutatni.

Az ő szemükön keresztül mutatja be ezt a világot, és mindenki számára egyértelmű lesz, hogy mekkora sportteljesítmény valójában egy rúdtáncműsor. A készítőknek az is külön szándékuk volt, hogy az egész közeg olyan hitelesen jelenjen meg a filmben, amennyire csak lehet: igazi bárban forgattak, és a táncmozdulatoktól a ruhákig mindent igyekeztek a 2000-es évek végéhez igazítani. Itt a férfiak is csak díszletként jelennek meg, akik legtöbbször gyerekesek, gyávák és nem érdemesebbek a figyelemre.

A néhány éve bemutatott Magic Mike sok tekintetben hasonlítható A Wall Street pillangóihoz, hiszen ott is egy lenézett mesterség tagjai kerültek a középpontba, akiket ráadásul váratlan módon még a gazdasági válság is földhöz vágott. A hasonlóságok itt nem állnak meg, a kamerahasználat és a vágás miatt is Steven Soderbergh munkája juthat az eszünkbe. Rengeteg kézikamerás beállításból áll össze a film, ami egy igaz történet feldolgozásánál adja is magát, jobban illik az ez valamilyen formában tényleg megtörtént érzéshez, de közben a karakterekhez is közelebb visz, és ettől is komolyabbnak érződik a film.

A producerek között ott találjuk van Adam McKayt és Will Ferrellt, akik A nagy dobás című filmet is tető alá hozták – ez a másik film, ami eszembe jutott A Wall Street pillangói közben. A történet önmagában nem annyira vidám, a társadalom elég széles körét érintő problémákat mutat be, de közben annyi cukormázt kapott, hogy néha el is felejtjük az egész komolyságát, és csak szimplán szórakozunk a filmen. Itt a pornós cipők, az alig valamit takaró tangák és csincsillabundák veszik el a figyelmet arról, hogy mit is látunk egyébként. De a film tele van nagyszerű ízléssel komponált és vágott montázsokkal, amiktől szintén könnyebben lecsúszik ez az egész – bár lehet, hogy ezekből a végére már a túlzásba is estek a készítők, és talán 10-15 perc kivágásával még feszesebb és kompaktabb lehetett volna a végeredmény.

Constance Wu és Jennifer Lopez nagyszerű párost alkotnak, és egyáltalán nem tűnik erőltetettnek, ahogy egyik jelentről a másikra munkatársakból a legjobb barátnők lesznek. A csapat többi tagját alkotó Keke Palmernek és Lili Reinhartnak csak néhány momentum jut, de azokkal tudnak élni, és a forgatókönyv egy-egy jó poénnal nekik is szolgál. Aki a plakát alapján viszont arra számít, hogy Lizzo és Cardi B fontos szerepet kap a történetben az csalódni fog, szinte csak kiemelt statisztának számítanak, pedig mindkettőjükből jó lett volna még többet látni.

A legnagyobb figyelmet persze Jennifer Lopez és az ő tánca kapja majd, de ez már a része az Oscar-kampánynak. Mindenhol elmondták, hogy milyen keményen dolgozott hónapokon keresztül, és hogy milyen kék-zöld foltokat szerzett csak azért, hogy egy bizonyos jelenet a lehető leghitelesebb és legtökéletesebb legyen. És igen, a Fiona Apple zenéjére komponált jelenet ott lesz az év legemlékezetesebbjei között, de közben meg sem a film, sem az alakítás nem erről szól igazán. Hanem arról, amit Ramona ki is mond a végén, hogy mindenkinek átjöjjön.

Lorene Scafaria pedig olyan stílussal adja át ezt az üzenetet, hogy remélhetőleg a következő filmjéért már nem neki kell küzdeni, hanem érte fognak harcolni a stúdiók vezetői.