Jesse Pinkman rémes, szörnyű, nem jó, nagyon rossz napjai

ElCamino Vertical Main RGB UK
2019.10.17. 05:14

Yeah, bitch! Magnets!

Jesse Pinkman karakterének eredetileg a Breaking Bad kábé hatodik részéig tartott a pályafutása, hogy aztán kinyírták vagy lesittelték volna, nem tudom, de inkább az előzőre tippelnék, ellenkező esetben nehezen lehetett volna kimagyarázni, miért nem mártja be Mr. White-ot, Vince Gilligan pedig sokkal jobb író annál, hogy ilyen marhaságot csináljon. Aaron Paul azonban olyan jó volt a szerepben, és annyira kiválóan működött a Jesse-Walt duó, hogy az alkotók inkább benne hagyták a történetben, amiben ő lett az egyik legtragikusabb sorsú karakter, leszámítva persze a halottakat, nekik egy fokkal még szarabb lett a vége.

Jesse-t a Breaking Bad öt évada alatt elég sokszor megverték, elárulták, átverték, kifosztották, kihasználták, kitagadta a családja, meghalt a csaja, hol drogozott, hol nem, de inkább igen, és alapvetően egy elég antipatikus karakterből lett tragikus antihős, egyben az egész sorozat egyik erkölcsi iránytűje vagy inkább lelkiismerete. A sorozat végére Jesse egyedül maradt, de legalább élt: amikor legutóbb láttuk, a neonácik markából kiszabadulva pattant be az El Camino volánja mögé, és padlógázzal igyekezett minél messzebb jutni a tévétörténet egyik legemlékezetesebb tömeggyilkosságának helyszínétől.

És ez az a pont, ahol a Netflix El Camino című filmje is elkezdődik.

Ha a fentiekből nem sokat ért, ne csüggedjen, az El Caminót nem annak forgatták, aki egy kockát sem látott a sorozatból, hanem a rajongóknak, egyfajta köszönetként az öt év lelkes támogatásért. Vince Gilligan, a sorozat alkotója és vezető írója a metamfetamint főző egykori kémiatanár Walter White ellenpontjaként használta Jesse-t, és miközben a tüdőrákos Walt egyre jobban alámerült és lett belőle a végére kőkemény bűnöző, a hülyegyerekként indult Jesse a sorozat végére egy sokkal összetettebb, a saját démonaival végig küzdő, igazán szerethető faszi lett, akinek még azt is hajlamos megbocsátani az ember, hogy akárhonnan is nézzük, csak egy gyilkos. Gilligan is nagyon megszerette a karaktert, és már a sorozat 2013-as zárásakor motoszkált benne az ötlet, hogy ezt az elvarratlan szálat (megússza? elmenekül? tovább folytatódik a szerencsétlenkedése? révbe ér végre?) később elvarrja.

default
 

Ennyit ér

IMDb: 7,7 / 10
Rotten: 94%
Metacritic: 72 / 100
Index: 8 / 10

Az El Caminót a fentiek miatt elég nehéz önálló alkotásként kezelni, és úgy is véleményezni. Nekem speciel nem hiányzott, én jól elvoltam azzal a sztorival, amit írtam magamnak fejben Jesse jövőjéről, de nem vagyunk egyformák, és mivel elég sokan követelték rajta, Gilligan megkereste a sorozatot gyártó Sony-t, akik megegyeztek a Netflixszel a terjesztésről, és hatmillió dollárt letettek az asztalra, hogy tessék, forgassatok. Ami nem nagy összeg, ha filmekről vagy prémiumsorozatokról beszélünk (a Trónok harca utolsó két évadában egy-egy részre tízmilliót költöttek), viszont itt jön a képbe a tehetség és a korlátozott források maximális kihasználása.

Ez a film nem úgy néz ki, ahogy egy hatmilliós alkotásnak kellene, hanem sokkal jobban.

A történet Jesse-re fókuszál, és egy részről egyfajta retrospektív, jó értelemben vett merengés, amiben az élete korábbi pontjairól idézünk meg fontos dolgokat és személyeket, miközben a jeleben egy modern westernt látunk, aminek a főhőse semmi mást nem akar, csak kijutni a városból és elhúzni minél messzebbre. A PTSD tüneteit vaskosan magán hordó Jesse a lineáris jelenben sarokpontról sarokpontra jár, és mint egy videójátékban, összeszedi azokat a cuccokat, amik a meneküléshez és az eltűnéshez kellenek. Közben előjönnek a neonáciknál elszenvedett traumák és megaláztatások, megtudjuk, milyen volt Jessenek láncra vert rabszolgaként metamfetamint főzni (szar), és előkerül az egyik legemlékezetesebb mellékszereplő, Todd (Jesse Plemons) is, hogy a fim legjobb félóráját megcsinálja.

Hogy a vége mi lett, nem lövöm le, de sok választási lehetőség ugye nincs, Jesse vagy életben marad, vagy nem. Mindkettő mellett legalább annyi érv szól, mint ellenük, mindenki eldöntheti, tetszik-e neki a befejezés vagy sem. Az biztos, hogy Aaron Paul a szerepért eddig is begyűjtött három Emmy-díjjal már igazolta a tehetségét, és ebben a filmben sem okoz csalódást, sőt. De mint oly sokszor, ezt a filmet is a mellékszereplők teszik igazán emlékezetessé, a már említett Jesse Plemmons mellet a hétvégén elhunyt Robert Forster, Charles Baker, Matt Jones és Scott MacArthur, akik kisebb-nagyobb jelenetekben rázzák vissza a nézőt a Breaking Bad világába.

A rendezésre, a forgatókönyvre panasz nem lehet, azt hirtelen nem is tudom megmondani, hogy POZITÍVUM VAGY NEGATÍVUM, hogy az El Camino tulajdonképpen egy kétórás BB-epizód.

A képi világ valami elképesztően szép, rég láttam ennyire szépen fényelt filmet. Gilligan a sorozatban is lubickolt az Új-Mexikóra jellemző vörösekben és sárgákban, most kéket és szürkét is használt, és néha ugyan már idegesítően természetellenes volt a kép, de a kontrasztokhoz ez is nagyon kellett. A tempó jó, nincs nagy leülés, üresjárat, merengés és túltolt sírás, bár Jesse szenvedései fényében akár ez is elviselhető lenne. Aki szerette a sorozatot, pont úgy fog rajongani érte, mint az öt eredeti évadért és ha elegen rajonganak, akkor szerintem lesz még ilyen hézagokat tömögető, retrospektív film később is, legalábbis a teljes cím (El Camino: Egy Breaking Bad-fim) nekem erre utal. És nagyon nem bánnám, ha igazam lenne.

Ne maradjon le semmiről!