Vérszegény királydráma a Netflixtől

2019.11.09. 09:30

2019 végéhez közeledve is nehéz eldönteni, hogy mi a Netflix célja a saját gyártású filmjeivel. Először két évvel ezelőtt írtunk arról, hogy a streamingszolgáltató a rengeteg tévésorozat mellett egyre több közepes vagy nagy költségvetésű film gyártásába és forgalmazásába száll be, és ezzel komolyan hozzájárulhat a mozik további gyengüléséhez. Sok százmillió dollárt költöttek el egészen különböző zsánerű és minőségű filmekre, de nehéz megítélni, hogy a kísérletezgetés mögött van-e bármilyen stratégia.

Mostanra már közel száz filmről mondhatjuk el, hogy a Netflix készítette, de hány olyan van, amire évek múltán is emlékezni fognak az emberek? Könnyen lehet találni erre példákat a Beasts of No Nationtől kezdve az Okján és a The Meyerowitz Stories-on keresztül egészen a három Oscar-díjas Romáig. De sokkal több az olyan alkotás, mint a Spectral vagy a Bright, amire már alig emlékszik valaki. Rengeteg pénzt költöttek el alkotásokra, amelyek a megjelenés után rekordsebességgel süllyednek el a Netflix kezdőlapján, mivel az mindig csak az aktuális újdonságot tolja a felhasználók arcába. A médiának pedig fogalma sincs róla, hogy egy hét vagy egy hónap után hány ember nézi meg ezeket a filmeket. 

De nem véletlen, hogy a Netflix csak akkor közöl nézettségi adatokat, ha neki tetszik, mert a saját gyártású filmjeinek az első számú funkciója, hogy az általuk egyre pontosabban meghatározott nézői csoportok ízlését kiszolgálják. Kell tehát horror, karácsonyi film, Adam Sandler-féle bohóckodás, tiniszerelem, gengszterdráma és természetesen kosztümös film királyokról is. Ezeknek a filmeknek akkor lesz nagy jelentőségük, mikor a stúdiók már egyáltalán nem adják el a saját portékájuk jogait a Netflixnek, így az kénytelen lesz a saját címeire támaszkodni. 

Ennyit ér

IMdB: 7.4/10

Rotten Tomatoes: 70/100

Metacritic: 61/100

Index.hu: 6/10

  

David Michôd jelentős részben Magyarországon forgatott filmje ránézésre pont ezért készült el, mert kellett egy középkori királydráma, jól eladható menő színészekkel, ami így egyszerre több nézői csoport számára is vonzó opció lehet. A Kinggel semmilyen komoly probléma nincs, de süt róla, hogy az algoritmusoknak akar megfelelni, és a kinézete, az eladhatósága sokkal fontosabb, mint a valódi tartalma.

Nincs benne semmi egyedi vagy izgalmas, annak ellenére, hogy az alapanyagról üvölt, hogy erről filmet kell csinálni.

Az alapot Shakespeare IV. és az V. Henrik angol királyról szóló drámái jelentették, amiket már többször feldolgoztak. De 2019-ben az igazi érv a film mellett az, hogy a százéves háború egyik legérdekesebb történetében visszaköszönnek olyan elemek, amik valószínűleg George R. R. Martint is inspirálták a Tűz és jég dala írása során.

V. Henrik szerepét Timothée Chalamet-nek találták ki. A történet elején egy dorbézoló tinédzserről van szó, aki gyűlöli az apját, esze ágában sincs a trónra ülni, és senki nem is gondolja róla, hogy jó uralkodó lenne belőle. Mikor apja végül meghal, mégis megörökli Anglia trónját, és bár ő békében szeretne uralkodni, kénytelen a válaszolni a franciák provokációjára és hadjáratot indítani ellenük. Történetében egyszerre van jelen egy coming-of-age sztori a link fiúról, akinek a vállára kell vennie az országot, és rövid idő alatt meg kell komolyodnia, illetve egy tanulságos történet arról, ahogy a hatalom korrumpálja az embereket, és szinte mellékesen még azt is meg lehet mutatni, hogy milyen borzalmas iszapbirkózás volt időnként a harc a 15. században.

A baj csak annyi, hogy Joel Edgerton és David Michôd célja mintha az lett volna, hogy egy véresen komoly filmet forgasson, amiből mindenféle könnyedség hiányzik. Ez jól tetten érhető a pont Edgerton által alakított Falstaff figuráján, aki Shakespeare drámájában egy szerethető, vicces figura. Ehhez képest a Kingben alig látszik ki a szakálla alól, és nem is mindig lehet érteni, hogy mit mond, de amikor szól, akkor valami nagy bölcsességet fogalmaz meg azzal kapcsolatban, hogy a vesztes csatánál csak a győztes a nyomorúságosabb, és hogy minden egyes gyilkosság örökre sebet ejt az ember lelkén.

Ehhez a forgatókönyvhöz társul egy abszolút minden fantáziát vagy ötletet nélkülöző rendezés, ami rendre statikus képeken mutatja az épp beszélő szereplőket, de ezen túl sokkal többre soha nem futja. Maga a történet, illetve a kor még így is van annyira érdekes, hogy ne aludjon be az ember a filmen. Viszont ilyen nevek és ilyen költségvetés mellett csalódás, hogy csak a minimumot sikerült nyújtani. Mintha lett volna egy szigorú történelemtanár a készítők mellett, aki módszeresen kiszedett volna mindent a filmből, ami egy kis könnyedséget, felszabadulást jelentett volna. 

Az egyedüli kivétel Robert Pattinson, aki a francia herceget alakítja, és mindössze néhány jelenetben látható. De ezek a legjobbak az egész 2 óra 20 perc alatt. Pattinson bátran és láthatóan óriási élvezettel csinál karikatúrát a figurájából, az alakítása igazi felüdülés ebben az őrületesen szürke komolykodásban. 

A következő Bruce Wayne-nek elég néhány perc ahhoz, hogy bebizonyítsa, annyira tehetséges színész, hogy valószínűleg Jokerként vagy Rébuszként is megállta volna a helyét.

A King viszont elsősorban Timothée Chalamet vállára került, aki igyekezett megtenni minden tőle telhetőt. Kár, hogy a nagy komolykodás miatt az sem fért bele, hogy az őrülten bulizó herceget megmutassa nekünk, be kell érnünk annyival, hogy másnaposan fekszik az ágyban. Később azt kell megmutatnia, hogy megkomolyodik, de ez sokkal hatásosabb lett volna, ha láttuk volna a laza énjét, nem csak azt, amikor összeszorítja a fogát, és azt csinálja, amit elvárnak tőle. A többi színész sem kap sokkal több lehetőséget a villantásra, bár Ben Mendelson nagyszerűen eltűnik az öreg király szerepében. Sean Harris mint tanácsadó, Edgerton mint morgó és a bölcs Falstaff viszont csak betöltik funkciójukat, új színt azonban nem képesek hozzáadni a Kinghez.

Amit viszont ki kell emelni, az a magyar stáb munkája, amely igen sokat hozzátett ahhoz, hogy ilyen hitelesen tudják megidézni a 15. század hadviselését, külsőségekkel és taktikailag egyaránt. A brutalitást sem hagyják ki, egymás után reccsennek a koponyák és spriccel a vér. Kár, hogy a csata a lehető legegyszerűbben van felvéve, így az iszapbirkózást nem érezzük olyan fojtogatónak és kiszámíthatatlannak, amilyennek szánhatták. Ez elég jól összefoglalja az egész filmet: kiváló alapanyag, nagyszerű erőforrások mentek el egy olyan filmre, amit ha valaki megnéz, nem fog unatkozni, de semmi olyat sem kap, amit ne látott volna máshol, sokkal jobban és érdekesebben. Szóval, aki valami izgalmasat akar nézni az nyugodtan kattintson valami másra a Netflixen, mert a King a brutális csaták ellenére is elég vérszegény királydráma lett. 

Ne maradjon le semmiről!

A Meta továbbra is korlátozza az Index Facebook elérését, így hiába követ minket, híreink nem követik Önt. Facebook-videón mutatjuk, mi lehet ennek az egyik ellenszere, de ha első kézből akar értesülni a legfontosabb hírekről, töltse le az applikációnkat az App Store-ból vagy a Google Playből, illetve kövesse Twitter-csatornánkat!



  • Vennék
  • Hírek