Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEM- Kultúr
- Cinematrix
- szép csendben
- nagy zoltán
- szexuális zaklatás
- szexuális zavarok
- magyar film
- magyar filmek 2019
- kritika
De ugye nem nyúlt a testedhez úgy a tanárod?
Kritika a Szép csendben című filmről
További Cinematrix cikkek
De nem nyúlt hozzád úgy. Ugye? Mondd, hogy nem!
Ha nem csak élő személyt lehetne annak nevezni, akkor ez a pár mondat lenne a Szép csendben című magyar film főszereplője. Ez az a mondat, amit mindig azért mondanak annak, akihez valaki igenis úgy nyúlt hozzá, hogy hátha mégis úgy dönt, nem akar beszélni az egészről, vagy ami még jobb, meggyőzi magát arról, hogy tényleg ő értett félre valamit, nem volt az egészben semmi szexualitás, csak megcsúszott az a kéz véletlenül, vagy egyébként is teljesen normális néha egy kis bizalmasság, kár túlreagálni. És akkor nem kell szembenézni azzal, amivel senki sem akar. Mondjuk – ebben a filmben – azzal, hogy egy zeneiskolai tanár szexuálisan közeledett egy tizennégy éves, kiszolgáltatott tanítványához.
Erről szól az elsőfilmes Nagy Zoltán kis költségvetésből, a Filmalap pályakezdőket támogató Inkubátor programjában készült filmje: a Szép csendben azt próbálja meg bemutatni, hogyan bizonytalanítja és némítja el a környezete gyakorlatilag törvényszerűen azt, aki hasonló helyzetbe kerül. És a filmben épp az a legjobb, hogy Nagy Zoltán és forgatókönyvíró-társa, Horváth János Antal mennyire precízen látják, és mennyire aprólékosan bontják ki ennek a folyamatnak minden részletét. És eközben – nagyon okosan – egyik tekintetben sem egyszerűsítik le túlzottan a témát: egyrészt a zaklatás esetében nem valami teljesen nyilvánvaló, ruhaletépős dúvadságról van szó, másrészt a film egyáltalán nem azt akarja körüljárni, hogy a sok rosszindulatú, gonosz ember hogyan fenekedik az áldozat ellen. Hanem azt, hogy a bennünket is körülvevő társadalomba milyen mélyen be van épülve ez a tagadás vagy zsigeri elutasítás akkor is, ha amúgy rendes emberekről van szó. Ami sokkal érdekesebbé és univerzálisabbá teszi a Szép csendben-t: nem azt mutatja meg, hogy ha szemét alakok vesznek körül, akkor pechünk van, hanem azt, hogy miért marad ennyire árnyékban majdnem minden ilyen ügy.
Hogy hogyan megy el mellettünk szép csendben mindaz, ami szép csendben örökre tönkreteszi valaki más életét.
A film azt mutatja meg, mennyire nehéz kívülről mindenki más számára megítélni, tényleg történt-e valami olyan, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, már csak azért is, mert a zaklatás sokszor nem precíz meghatározással leírható cselekvés, és egész mást jelenthet ugyanaz a mozdulat akár attól is, hogy a másik zihál-e közben. Hogy az első reakció mindig szinte ugyanolyan reflex, mint az egészségedre a tüsszentés után: „á, biztos nem úgy gondolta!”, ami sokszor kapásból el is fojtja a további segítségkérési kísérleteket. És hogy az áldozat környezete a legtöbbször egyszerűen nem tudja, hogyan lehet szembenézni egy ilyen kérdéssel, mert eleve hihetetlennek tűnik, hogy „pont az én lányommal, aki nem is olyan” történjen meg ilyesmi, vagy szégyenteljesnek tartják, esetleg gyanúsnak, hogy akkor miért nem beszélt róla.
Vagy éppen észre sem veszi a szülő sem. A Szép csendben ezt is nagyon szimpatikus visszafogottsággal veti fel, a lehető legkevesebb ítélkezéssel: csak egy elejtett félmondatból derül ki, hogy az áldozat anyja néha amúgy nem otthon van, hanem a válás után az új pasijánál, még csak ki sincs mondva, hogy a saját boldogulását helyezné a lányáé elé, a film csak felveti ennek a lehetőségét is. És végül a film azt is megmutatja, hogyan lehet a legjobb az intézménynek az ilyen ügyeket kezelni, már ha egyáltalán az eddig sorolt nehézségek után eljut addig a dolog: a cím elég egyértelműen megadja a választ erre is.
Nagy Zoltán azzal is okos döntést hozott, hogy sem nem a lányt, sem a tanárt nem tette meg főszereplőnek, hanem egy kívülállót, ugyanannak a zenetanárnak egy valamivel idősebb tanítványát, aki eleinte nagyon jóban van a tanárral, de aztán a lány elmondja neki, hogy mi történt. És ettől sokkal izgalmasabb és feszültebb lesz az egész, mert a fiú, Dávid tehetetlensége, őrlődése, csalódása, és az, ahogyan ebbe az egészbe belebetegszik, sokkal különösebb megközelítést ad a témának, mintha a lány jóval egysíkúbb szenvedése lenne a középpontban. És ehhez a feszültséghez rengeteget hozzátesz a főszereplő, a színiegyetemista Major Erik alakítása. Hihetetlenül kifejező az arcjátéka, és nemcsak a nagyjelenetekben, hanem a legkisebb félrenézéseknél is, nemcsak a súlyos bűnökkel való szembesüléskor, hanem akkor is, ha azért kavarog benne csalódottság, értetlenség és harag, mert nem játszhatta el a zenekari fellépésen a szólót, amit bepróbált. És mivel ennyire a mimikára épül, amúgy is lefojtott a játéka, ami nagyon pontosan kifejezi és fel is erősíti Dávid kényszerű passzivitását, és azt, ahogyan ez belülről felemészti. A szembesítés jelenete is miatta tud annyira működni, ahogy elfehéredő körmökkel, izzadva markolja az asztal lapját, de megszólalni nem tud, és az arcán pontosan látszik mind az ezer ok, amiért nem.
Hasonlóan visszafogott a lányt, Nórit játszó Bognár Lulu játéka is: olyan riadt egeret játszik, amelyik a sarokba szorulva még egyszer megpróbálkozik azzal, hogy nekiugorjon a macskának, de ő is tudja, hogy nem járhat sikerrel. (Bár nagy probléma, hogy ebben a jelenetben a forgatókönyvíróknak nem sikerül jól artikulálni a két szereplő hozzáállását, így pont az egyik legfontosabb jelenet túlzottan talányos.) Bognár játékában az a legszebb, hogy hiányzik belőle minden agresszió: sosem haragszik másra, pontosan érezhető, hogy csak saját magával próbál megbirkózni, düh helyett szomorúságot érez, harag helyett tanácstalanságot. És nagyszerű a tanár szerepében Máté Gábor is, aki úgy tud tulajdonképpen végig benne maradni az úriember szerepében, hogy ennek a viselkedésnek a szűk keretei közé mégis bezsúfolja a hatalmával visszaélő ragadozót és a tanártársaival szemben magát bármi áron megvédeni kész férfit is, sosem lépve át az illemtan szerint meghatározott határokat – persze kizárólag a felszínen.
Mégsem tökéletes az összkép, közel sem az. És nemcsak az olyan kisebb hibák miatt, mint hogy több jelenetről érezni úgy, hiába szokatlanul rövid, nyolcvan perc csak a film, hogy nem tudnak vagy akarnak elég dolgot kifejezni, és hogy olyankor nézünk – jellemzően a zenekari jelenetekben – hosszan arcközeliket, amikor ezeken az arcokon nem igazán tükröződik semmi. Pláne nem az olyan technikai gyerekbetegségek jelentik a problémát, mint hogy zavaró módon a hangszerek mindig egyformán hangosak, pedig amikor a kamera közelebb megy egy-egy zenészhez a zenekarból, az ő játékának ki kellene emelkednie.
Hanem sokkal inkább azért, mert
Nagy Zoltán végül megfutamodik a saját maga által kijelölt feladat elől.
A filmnek ugyanis akkor van vége, amikor éppen elkezdődik: egy nagyszerű, feszült jelenetben megvan az érzelmi és dramaturgiai csúcspont, de ahelyett, hogy ez elvezetne valahová, jön a stáblista. Egy rövidfilmben – vagy egy novellában – még megmagyarázható, hogy az alkotók inkább csak felvetnek egy problémát, és a nézőre bízzák a továbbgondolását, és persze itt is ki lehet találni lehetséges forgatókönyveket arra, hogy melyik szereplő hogyan él tovább a családjában, az intézményi környezetben és persze saját magában a történtekkel. De azért mégis jogosnak tűnő elvárás, hogy az alkotók is felvillantsanak legalább valamit a saját elképzeléseikből. És nem azért, hogy megkíméljék a nézőt a fárasztó agytornától, hanem mert a zaklatás kérdésében ugyanolyan fontosak a következmények, mint az, ami addig történik. Ez így viszont csak egy fél, vagy jóindulattal mondjuk kétharmad történet.
Egy nagyon jó történet nagyon jól kivitelezett kétharmada – ezt legalább el lehet mondani róla.
Rovataink a Facebookon