Diafilmesített kifestőkönyv lett Midway

Ha egyszer sok pénzem lesz, nemhogy felülök a repülőre, de elmegyek Roland Emmerich, főállású világégés-rendezőhöz és a Midway című háborús filmjét író Wes Tooke-hoz, és megkérem őket, hogy rakjanak össze nekem egy olyan profi, lapozgatós kifestőkönyvet a magyar médiapiac NER-einstandolásáról, mint amilyet a II. világháború egyik legfontosabb eseményéről, a Midway-szigeteki csatáról tették, mert remek szemléltető eszköz lenne a nyolcadik osztályos tanulók számára.

Emmerich számára a Midway egy olyan szerelemgyerek, amihez sokkal közelebb került, mint az egészséges lenne, mivel már nagyon régóta szerette volna leforgatni, és annyira feszítette belül, hogy – szerintem – képes volt olyan kompromisszumokba is belemenni, amikbe talán nem kellett volna. A filmet ugyanis egy nagy stúdió sem volt hajlandó finanszírozni, így Emmerich a függetlenfilmes utat választotta, ami ebben a esetben azért nem annyira egyszerű, mint a kosárfonónak tanuló transznemű halászról szóló kortárs balettet Dogma-filmre vinni. A kortárs balett mondhatni alacsony CGI-igényével ellentétben ugyanis második világháborús hadihajókat és repülőgépeket számítógépek nélkül nem lehet a vászonra vinni, legalábbis úgy tuti nem, hogy darabokra is szakadjanak.

A film valószínűleg függetlenfilmes csúcsköltségvetésből, 156 millió dollárból készült (marketinggel együtt), és mivel jelenleg 53 millió dollárnál tart, elkönyvelhetjük az év bukásának, ami azért érdekes, mert egyrészt Emmerich nem nagyon szokott ilyesmit csinálni, másrészt a háborús filmek, ha az utóbbi 15 évben annyira nagyot nem is futottak, de nem igazán szoktak nagyot bukni, harmadrészt a Midway-szigeteki csata mint a 2. világháború egyik fordulópontja, az amerikai keblek egyik dagasztója.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor Hollywood utoljára hozzányúlt az USA háborúba való belépését kiváltó eseményekhez, azaz a Pearl Harbor elleni támadáshoz, akkor egy másik látványfilmesre, Michael Bayre bízták a megvalósítást, ami kollektív kritikai elutasításhoz vezetett, mert a háromórás játékidőből összesen 40 percet foglalkozott a támadással, a többiben azt kellett nézni, ahogy Ben Affleck és Josh Hartnett igyekszik elhitetni velünk, hogy szerelmesek Kate Beckinsale-be, aki meg ezt olyan unott arccal nézi, hogy rendesen megsajnálja az ember. Szirupos, nyálas film lett belőle, egy-két technikai bravúrjeleneten túl semmi érdemlegest nem lehet feljegyezni belőle.

és addig hajtotta a pénz a Midwayre, míg kínai segítséggel össze nem jött. (Még mielőtt: húsz éven át járt a stúdiófőnökök nyakára, de senki nem akart neki eleinte 90, később 100, 120 stb. millió dollárt adni.) Hogy ennek ára van, azzal tisztában volt, de szerencséjére (nagyon) nem lógnak ki a kínai megrendelő kedvéért gründolt jelenetek a filmből, így a művészi koncepciót nem kellett túlságosan megerőszakolni. Ez egyébként még édeskevés lett volna ahhoz, hogy a film elkészüljön, az európai pénzeket például akkor tudta beseperni, amikor a Nimitz szerepére kiválasztott Woody Harrelson hatására Dennis Quaid, Patrick Wilson, Luke Evans és Ed Skrein is aláírt, és a befektetők ebben valamiféle garanciát láttak a pénzük megtérülésére.

A Midway-szigeteki csatát Ememerich előtt kétszer filmesítették meg. Először kvázi kényszerből, hiszen John Ford filmrendezőt Eisenhower arra kérte fel, hogy forgasson valami olyasmit, amivel lehet majd lelkesíteni a fronton harcolókat – Ford és stábja arra nem nagyon számíthatott, hogy a Midway-en beásott egységekkel folytatott beszélgetéseket egyszer csak japán Zérók fogják megzavarni, és az a 18 perces dokumentumfilm (The Battle of Midway), ami ebből kijött, a csendes-óceáni hadszíntér egyik legfontosabb dokumentuma lett. Ford maga is megsebesült a forgatás közben, egy repesz fúródott a karjába. (Ezt egyébként a 2019-es filmben is láthatjuk, Fordék konkrét szereplői a történetnek.)

Az események második feldolgozása az 1976-os Midway volt, aminek ugyan írója, rendezője és színészeinek nagy része (Henry Fonda, Charlton Heston, Glenn Ford, Cliff Robertson és Hal Holbrook) második világháborús veterán volt, de a valós eseményeket nagyon leegyszerűsített és dramatizált formában tárta a nézők elé, ráadásul dettó sikerült egy szerelmi szállal megbolondítani a sztorit. A filmet ért kritikák legtöbbje a béna megvalósítás miatt háborgott, Jack Smight rendező a légi csatákat összeollózta olyan korábbi filmekből, mint a Thirty Seconds Over Tokyo, a Tora! Tora! Tora!, a japán Storm Over the Pacific vagy a The Battle of Britain, illetve Ford dokumentumfilmjének is számos képsorát reciklálta. A végeredmény egy elég közepes film, amiben a karikatúraként ábrázolt japánok mind gonoszabbak az ördögnél is, az események zanzásítva jelennek meg, de – és ez lehet szentségtörésnek hangzik – maga a cselekmény jól követhető, és ugyan a megvalósítás valóban rémes és ronda, de a néző akkor is képben van az eseményekkel, ha előtte nem olvasta el a csata történetét.

Tudta, hogy Pearl Harbort és a Korall-tengeri csatát rendesen nem forgathatja bele a filmbe, mert arra 400 millió dollár sem lett volna elég, de azt is, hogy 2019-ben egyiket sem lehet lerendezni egy inzerttel. Fogott egy (mesterséges) emberi drámát a Pearl Harbor elleni támadásból, és arra koncentrált – kvázi már az első jelenetben felvázolva azt, amiről a filmje szólni fog, azaz a hősiességet és önfeláldozást, ami nélkül valóban nem fordulhatott volna meg a történelem kereke Midway-nél. Ez viszont azt hozta magával, hogy a Pearl Harbor elleni támadás ebben a filmben nem tűnt annyira pusztítónak, látunk pár japán gépet, meg kigyulladó hajókat, de valahogy az események súlya nem esik le belőle, talán azért sem, mert ezeket a jeleneteket Emmerich arra használja, hogy egyik főhősét olyan oldaláról is bemutassa (érzelgősség), amire később valóban nem volt ideje.

A büdzsé nagy része a csatajelenetekre ment el, azaz a trükkcsapatra, akik beprogramozták a jeleneteket. Sajnos ezen a szinten és 2019-ben ennyi pénzből nem lehet megváltani a világot, így Emmerich ahol tudott, spórolt: a japán hajók ellen induló gépek közül kettőt mutatnak leginkább, mégpedig azért, mert kettőt építettek meg, az összes többi CGI-jal készült, és sajnos leugranak a vászonról, ha nem éppen légi csatában vesznek részt. De tegyük túl magunkat ezen, hagyjuk, hogy a sztori elvigyen magával – csak éppen sztori, pont az nincs. Vagyis vannak kis minitörténetek, a kódfejtőkről, az övsömörös kapitányról, az elképesztően fehérre festett hajú Nimitzet alakító Woody Harrelsonról, a tökös, rágógumit játszó pilótáról és így tovább, de ezek csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, egyrészt a távolság miatt (Nimitz nem a flotta vezérhajóján volt, hanem Hawaiin, ahogy a kódfejtők is), másrészt meg mi a tökömet kezdene egy admirális egy önfeláldozó hajóinassal?

A hat hónapos időtartamot felölelő film így egymás után pakolgat szép, színes jeleneteket, melyeket akár el is láthattak volna kis magyarázó címkékkel, mint a régi filmhíradókban (A hős pilóta és kedvese táncolni megy a tiszti kaszinóba, az ajtóban kurvák), de ezeket inkább a szereplők mondják el egymásnak, mintha debilek lennének, és elfelejtették volna a nevüket, azt, hogy melyik nap van, hol vannak, és mire készülnek.

- Ma harmadika van, John, itt vagyunk 34 mérföldre a japán flottától, akiket holnap megtámadunk.
- Menj a picsába, Mike.

Baromi hangos, dinamikus és változatos, a gépeket kis túlzással hangról is meg lehet különböztetni, ahogy a légvédelmi ágyúk vagy a vadászgépek géppuskáinak hangját is. Azt sajnos sehogy nem sikerült megoldani, hogy a néző átérezze azt az elképesztő fölényt, amiben a japánok voltak, hogy felfoghassa, mekkora truváj volt az, hogy az amerikai zuhanóbombázók négy japán hordozót is elsüllyesztettek, ezzel kiherélve a japán flottát, és megadva a lehetőséget a Pearl Harbor után szédelgő amerikai hadseregnek, hogy talpra álljon. Elmondják persze, hogy a pilóták tapasztalatlanok, de a film vizuális műfaj, akár meg is lehetett volna mutatni, ahogy azt sem érzékeltették kellőképpen, hogy a bevetéseket repülő 48 torpedóvetőből 42 odaveszett, ami valóban elképesztő áldozat volt.

A kínaiak azt a 24 millió dollárt nem azért adták, mert szeretik Emmerich-et, hanem azért, mert ha ennyiért bele lehet rúgni a japánokba egyet (jogosan), hát miért ne. Ezért került bele a filmbe az áprilisi Doolitle Raid, amiben James Doolittle alezredes tizenhat B-25B bombázóból álló köteléke a USS Hornet repülőgép-hordozóról felszállva elrepült Tokióig, ledobott pár bombát, hogy aztán továbbrepülve kényszerleszállást hajtson végre (vagy lezuhanjon) Kínában (15 gép, egy Vlagyivosztokban kötött ki). Ott kedves, segítőkész emberek várták őket, sokat mosolyogtak és köpködtek a japán hadsereg emlegetésére, ami Doolittle-t annyira meghatotta, hogy még az öngyújtóját is odaajándékozta az egyik helyinek. Aztán ők balra el, a japánok meg bosszúból 250 000 lakost mészároltak le, mert segítettek az amerikaiaknak.

A színészekre panasz nem igazán lehet, amit a rettentő dialógusokból ki lehetett hozni, kihozták, és mivel történelmi személyeket alakítottak, nem vitatkoztak a rendezővel, ha szerinte az Ed Skrein alakította pilóta egy papírmasé cowboy volt, akkor Ed vállat vont, és eljátszotta. Ez egyébként minden szereplőre igaz, a meglepő visszafogottsággal ábrázolt japán karakterekre is, csak valahogy azt nem sikerült senkinek a fejébe verni, hogy a hős, hősies, áldozat és önfeláldozás szavak nem csak üres frázisok, és attól hogy valaki a távolba mered, még nem tűnik elszántnak. Kár, mert ez a csata sokkal többet megérdemelt volna.