Ha az űrlényekről kérdeznek, mindig azt mondom, bár léteznének

Roland Emmerich a hollywoodi sikerfilmek egyik legnagyobb mágusa; ő rendezte a Csillagkaput, a Függetlenség napját, a Godzillát, A hazafit és a Holnaputánt, ráadásul mindezt tíz éven belül: abban az egy évtizedben talán nem volt az ő nevénél jobban csengő hívószó a blockbusterek világában. Pedig egyáltalán nem vezetett egyértelműen erre az életútja, már csak azért sem, mert Stuttgartban született, német filmekkel kezdte a pályáját, és eredetileg még csak filmrendező sem akart lenni.

A Holnaputánnal már akkor a klímaváltozásról beszélt, amikor arról még századannyi szó sem esett, mint ma, de melegségét nyíltan vállaló aktivistaként rendezett filmet az LMBTQ-történelem egyik legnagyobb hatású eseményéről, a Stonewall-lázadásról is. Filmjei összesen majdnem négymilliárd dollár bevételt termeltek úgy, hogy ebbe az infláció még nincs is beleszámítva, most mégis Kínában kellett pénzért kuncsorognia, hogy megcsinálhassa Midway című filmjét a második világháború egyik fontos amerikai–japán csatájáról, mert Hollywoodban egyik stúdió sem volt hajlandó vállalni a százmillió dollár feletti költségvetést. Roland Emmerich minderről a Zürichi Filmfesztiválon beszélt egy olyan előadáson, amelyen az Index is fel tudott tenni neki egy kérdést.

Fűnyírók helyett űrhajók

Roland Emmerich családi háttere nem predesztinálta a német kis srácot hollywoodi karrierre: az apja egy kerti gépeket gyártó vállalkozást vezetett. „Azt elég hamar eldöntöttem, hogy semmiképp sem akarok fűnyírókkal foglalkozni, és mivel szerencsére mindkét testvérem továbbvitte a céget, hamar le is léphettem. Mindig érdekelt a festészet, a szobrászat és az irodalom; ha anyám szólt, hogy menjek ki én is a friss levegőre, mindenki kint játszik, azt mondtam, kösz, nem, majd talán holnap.”

Érdeklődésének megfelelően dizájnnal akart foglalkozni. „Hamar rájöttem, hogy az építészethez érteni kéne a fizikához és a matekhoz, amiben sosem voltam túl jó. Felfedeztem a színházi díszletek világát, de ahhoz, hogy ott egyáltalán engedjenek önállóan tervezni, jó 8-10 év tanulásra lett volna szükség. Aztán valaki azt javasolta, menjek el egy filmes suliba. Nem értettem, miért. Azt mondták: hazudjam azt, hogy filmrendező akarok lenni, és ha felvesznek, utána foglalkozhatok díszletekkel és látvánnyal is. Úgyhogy így tettem.”

De aztán mégsem a tervezés felé futott ki a dolog, mert, mint valami giccses hollywoodi sztoriban, Emmerich megnézett egy filmet, és ez mindent megváltoztatott. „Már a filmiskolára jártam, amikor meglátogattam egy divattervezést tanuló barátomat Párizsban. Amíg ő iskolában volt, és a városban sétálgattam, és mivel valahol pont vetítették a Harmadik típusú találkozások angol verzióját, beültem rá. És valami megváltozott bennem. Nem azt mondom, hogy rögtön éreztem a vágyat a rendezésre, de azt igen, hogy valamiféleképp ilyen filmekkel akarok foglalkozni. A rendezéstől féltem: fogalmam se volt, hogy kell filmet készíteni, legfeljebb a dolog vizuális oldalához konyítottam.” És Emmerich azt mondja, nemcsak a pályaválasztásában, hanem minden tekintetben ez a film volt rá a legnagyobb hatással. „Lenyűgözött az az alaptörténet, hogy egyszerű embereknek kell szembenézniük valami hihetetlenül súlyos dologgal, itt éppen az űrlények érkezésével. Ez az én legtöbb filmem modellje is: átlagemberekről szólnak, akiknek hihetetlen körülményekkel kell megbirkózniuk.”

Ha viszont az ember megnézi Emmerich első nagyjátékfilmjét, az már tényleg előrevetíti a jövőt, pedig az űrbázison, űrfegyverek közt játszódó, nagyszabású A Noé bárkája-elv csak egy filmes főiskolai vizsgamunka volt. „Két-három hallgatótársammal úgy döntöttünk, ne csak egy rövidfilmet csináljunk, hanem valami komolyabbat. Én csak a látványt akartam elkészíteni, csak ahogy kiosztottuk a feladatokat, végül mégsem került ember a rendezésre. Már eleve ambiciózusan kezdtünk, 500 ezer német márkás költségvetéssel (ez nagyjából 85 millió forintnak, 285 ezer dollárnak felel meg – K. B.), de végül 900 ezret költöttem rá.

Majdnem csődbe ment miattam a filmiskola.

De azt mondták, nem baj, apám úgyis gazdag, kérjek tőle pénzt. Adott is 70 ezer márkát az effektekre, amit az utolsó pfennigig vissza is kellett fizetnem neki.”

Aztán jöttek a német nyelvű, de amerikai mintára készülő közönségfilmek: a természetfeletti erőkkel rendelkező fiúról szóló Joey (1985), a szellemekről és alienekről szóló Szellemhajsza (1987), majd az Űrkalózok (1990). „Eleinte nagyon jól fogadták a filmjeimet, de aztán egyre inkább elkezdtek arról beszélni, miért rendezek én német filmeket, ha egyszer úgy néznek ki, mint a hollywoodiak, és a kritikusok is egyre inkább gyalázni kezdtek. Az Űrkalózok után kaptam egy ajánlatot Hollywoodból, Mario Kassartól, aki akkoriban a legnagyobb producernek számított. (Kassar Andy Vajnával együtt alapította meg Hollywoodban 1976-ban a Carolco produkciós céget, de Vajna pont a nevezett időszakban, 1989 végén szállt ki a cégből – K. B.). Egy 65 millió dolláros költségvetésű Stallone-filmre hívtak, ami elég érdekes ajánlat volt nekem, akinek az előző filmje 7 millióból készült, és nem dollárban: 7 millió német márkából. De nem igazán akartam menni. Aztán az Űrkalózok bemutatója után szerveztek egy kerekasztal-interjút az újságíróknak, akik folyamatosan csak gúnyolódtak rajtam. Úgyhogy hazamentem, és azt mondtam a nővéremnek: pakold össze az irodát, megyünk Hollywoodba!”

Ki a fene az a Van Damme?

Az a 65 milliós film végül sosem készült el: „Egyszerűen sehogy se jöttem ki Joel Silver producerrel, mert mindig meg akarta mondani, mit csináljak, és az ötleteitől mindig csak rosszabb lett minden. Megkérdeztem az Űrkalózok színészét, Dean Devlint, újra tudná-e írni a forgatókönyvet. Megírta, és a Carolcónál sokkal jobbnak tartották az eredetinél, de Joel Silver elolvasni se volt hajlandó. Úgyhogy kiszálltam.” Ráadásul Emmerich közölte Mario Kassarral, hogy nem fog hazudni, a film 65 millióból nem lenne jó, 80 millió kell rá. „Ez lenyűgözte Kassart, és adott egy kisebb filmet, amelynek azért szállt ki az előző rendezője, mert nem tudta megcsinálni 45 millióból. Megkérdezte, én meg tudom-e csinálni 25-ből. Azt feleltem, ha újraírjuk a forgatókönyvet, igen. Egyébként hamar rájöttem, hogy ha ugyanolyan minőséget tudok hozni kevesebb pénzből, amit mások csak drágábban, elég sok munkám lehet Hollywoodban.”

Ez lett végül Emmerich első hollywoodi filmje, A tökéletes katona, Jean-Claude Van Damme-mal és Dolph Lundgrennel. „Eléggé át kellett dolgoznom a forgatókönyvet, de a Carolcónak oké volt, mert a cím ugyanaz maradt, és még mindig genetikailag módosított katonákról szólt. Amikor azt mondták, Dolph Lundgren és Jean-Claude Van Damme lesznek a főszereplők, azt feleltem, oké, de ki az a Van Damme? Tényleg fogalmam se volt. Úgyhogy lementem egy videótékába, megnéztem egy filmjét, és eléggé kétségbeestem. A társíróm azt mondta, »Ne dolgozz velük, te jobb vagy ennél!« Azt feleltem: »Jobb ötletem van: megölöm őket a forgatókönyv elején! Aztán majd kívülről vezérelt katonaként élednek újra.« Így már rendben volt a dolog.”

Ez után, 1994-ben jött a Csillagkapu, ami azóta már kultstátuszba emelkedett: Emmerich erről azt mondja, már a filmsuliban kitalálta az ötletet, csak egyetlen stúdió sem akart rá pénzt adni, végül úgy is készült el, hogy nem volt amerikai forgalmazója. „Mario Kassar azért elkérte a filmet, és mint utólag megtudtam, mindenki akarta, de ő az MGM-nek adta, ami akkoriban egy rendező halálos ítéletével ért fel.” Az ő esetében ez mégsem így volt. „Túléltük, mert nagyon lelkesek voltunk, ráadásul ez volt az a film, amelynek a világon először lett saját honlapja, és erre rengetegen felkapták a fejüket: nahát, egy filmnek is lehet weblapja? Az MGM egyébként azt gondolta, ezt a filmet fiatal fiúknak kell eladni, erre a nézőink 75 százaléka 25 éven felüli volt. Nagy siker lett, ez hozta el a valaha volt legjobb októberi nyitóhétvégi bevételt, és tartotta is ezt a rekordot vagy tíz évig. Ez eléggé rám irányította a figyelmet.”

Az igazán nagy világsikert aztán A függetlenség napja hozta el, az Amerikát megtámadó űrlényekkel és Will Smith-szel, aki akkoriban a legnagyobb sztárok közé tartozott. „Ezer éve meg akartam csinálni ezt a filmet, viszont megtudtam egy barátomtól, hogy már készül egy másik alieninváziós film, Tim Burton már forgatja a Támad a Mars!-ot. Ez nagy baj volt. Mindenki azt mondta, adjam fel, de nem akartam. Végül azt mondtam: menjünk el Mexikóba, zárkózzunk be egy házba, és ne jöjjünk ki, amíg nem írjuk meg a forgatókönyvet. És tényleg megírtuk három és fél hét alatt; nem tudom, hogyan, de megcsináltuk. Kellett készítenünk hozzá egy költségvetést: ez 73 millió dollárra jött ki, de azt mondtam, mondjunk a stúdióknak inkább 69,6-ot, az jobban hangzik. Már csak az volt a kérdés, hogyan győzzük le a Támad a Mars!-ot, amit augusztusban fognak bemutatni. Úgyhogy kitaláltam, hogy legyen a cím A függetlenség napja, játszódjon az egész július 4-én, és legyen a bemutató is aznap. Szerintem valami rekordot biztosan megdöntöttünk, hogy ez sikerült, és írással, utómunkával, mindennel együtt elkészültünk 10-11 hónap alatt.”

Master of Disaster

Ez a film volt az, amely Hollywood történetében addig a leggyorsabban jutott el a 100 millió dolláros bevételig, de ahogy Emmerich mondja, ez semmilyen módon nem befolyásolta a magánéletét. „Csak annyi történt, hogy megcsinálhattam azt a gigantikus filmet, amit mindenki el szeretett volna készíteni, csak én nem: a Godzillát. És mivel én nem akartam rábólintani, egyre feljebb és feljebb vitték a gázsimat, de még így is azt mondtam, nem csinálom meg, ha Godzillának tényleg úgy kell kinéznie, mint a japánok eredeti Godzillájának. Azt felelték, oké, ha meg tudom győzni a japánokat, részükről rendben, de vigyázzak, mert előttem már volt valaki, akinek ebbe beletört a bicskája. Úgyhogy elvittem Patrick Tatopoulos (A függetlenség napja és a Csillagkapu effektese – K. B.) gyíkszerű szörnyének terveit Tokióba. Az volt a szerencsém, hogy ugyanez a cég kezelte Japánban A függetlenség napját, ami igazi szenzáció volt náluk, így nagyon örültek, hogy én rendezem a Godzillát, és azt mondták, megcsinálhatom az amerikai verziót, ha ők továbbra is használhatják a sajátjukat. Azt mondtam, persze.

De azért egy kicsit csalódott voltam, hogy akkor ezek szerint muszáj lesz tényleg megcsinálnom a Godzillát.

Mindenki azt jósolta, ez is olyan sikeres lesz, mint A függetlenség napja, csak én mondtam, hogy legfeljebb a felét fogja behozni, mert ki akarna megnézni egy japán szörnyfilmet? Nekem lett igazam.”

A következő film, Mel Gibson talán legfontosabb szerepe, a három Oscar-jelölést érő A hazafi helyett viszont Emmerich már akkor, húsz éve is a most elkészült Midwayt szerette volna megcsinálni. A stúdió még rá is bólintott, de végül azt mondták: ha nem tudja 100 millió dollár alatt tartani a költségvetést, mégsem tudják vállalni, de cserébe van egy forgatókönyvük, amit ugyanaz írt, aki a Ryan közlegény megmentését. Ez lett A hazafi.

De még a következő film, a 2004-es Holnapután sem jött simán. „Ha bárkinek elmondtam, hogy a globális felmelegedésről szeretnék filmet forgatni, láttam az arcukon, hogy muszáj lesz valahogy átvernem Hollywoodot, erre mindenki hülyének nézett. Szembejött velem egy könyv, a The Coming of a Global Superstorm, egy nagy viharról, amely elhozza a jégkorszakot. Szuper ötlet volt, és mindennek tudományos alapja volt a könyvben. Megvettem a jogokat, átírtam a címet, és írtam belőle egy olyan stílusú forgatókönyvet, mint amilyen A függetlenség napja is volt. És mivel Hollywoodban mindenki egy új A függetlenség napját akart, így már megcsinálhattam a filmet.” Ugyanettől a szerzőtől, Whitley Striebertől egyébként aztán Emmerich egy másik könyvet is filmre vitt, a szintén globális katasztrófákról szóló 2012-t.

A beszélgetésen arról is szó esett, hogy még ha nem is ez az első, ami a legtöbb embernek eszébe jut Emmerichről, a rendező a kampányban támogatta a Trumppal szemben induló Hillary Clintont, és 150 ezer dollárt adományozott egy LMBTQ-tematikájú filmek megőrzésére létrehozott alapítványnak. Még sincs túl sok politikai témákat boncolgató filmje: egészen pontosan csak a Stonewall ilyen. Emmerich viszont nem így látja: „Hiszek benne, hogy ha az ember filmet készít, azzal muszáj mondania is valamit. A függetlenség napja például olyan témát boncolgat, amit mindenki ismer: hogy milyen az, amikor valaki kéretlenül betör a magánéletedbe, és neked a szabadságodért kell harcolnod. Csak épp az emberek szeretik, ha be lehet tenni valakit egy skatulyába, és megmondani, hogy neki ott a helye. Én rendeztem három olyan filmet, ami a pusztításról szólt – A függetlenség napját, a Godzillát és a Holnaputánt –, úgyhogy kineveztek »Master of Disaster«-nek (a katasztrófák mestere – K. B.), és

azt kérdezgették, na, melyik várost pusztítod el legközelebb?

De ez nem ilyen egyszerű; kell, hogy legyen értelme is egy filmnek, engem például nagyon erősen foglalkoztat a környezetvédelem ügye. A múltkor valaki arról kérdezett, mit gondolok, miért nincs több film ebben a témában. De a válasz egyszerűen annyi, hogy ma már nemcsak erről nem készülnek mozik, hanem semmilyen eredeti film nem készül.”

Mindegy, csak a főhősön vicces ruha legyen

Az Index Zürichben arról kérdezte Emmerichet, hollywoodi nagy öregként mit gondol, mikor fog ez a talán bő egy évtizede elhatalmasodott, folytatásokra, előzményfilmekre és újra felmelegítésekre épülő trend elmúlni. „Hollywood mindig változik, és ha te nem változol vele, akkor dinoszaurusznak fognak tartani. Szerintem most is vannak, akik olyan jó filmeket csinálnak, mint akár a 70-es, 80-as vagy 90-es években, és a stúdiók is igénylik, hogy készüljenek ilyen filmek. De ha azt nézem, milyen az aránya az ilyen filmeknek és azoknak, amelyekben a minőségnél fontosabb, hogy a főhősön valami vicces ruha legyen, vagy tudjon repülni, akkor eléggé elkeseredem. Én remélem, hogy ez a trend meg fog változni, de sajnos sem látom előre a jövőt. Mindenesetre az embernek mindig teljes gőzzel arra kell koncentrálnia, ami tényleg érdekli, és remélni, hogy lesz is valaki a világban, aki ezt látni akarja majd.”

A Midway végül ennyi hollywoodi siker után elég meglepő módon nem is a klasszikus stúdiórendszerben készült. „Elmentem az összes stúdióhoz, de a 125 millió dolláros költségvetés mindenkinek túl sok volt, ezért javasolták, hogy legyen független film, és szálljanak be pénzzel a kínaiak is. Sok hozzám hasonló rendező számára ez lehet a jövő, mert a stúdiók ma már nem akarnak kockáztatni, márpedig 50-60 millió fölött már nagy a rizikó, pláne, hogy 30-35 millió még úgyis elmegy a marketingre. A Midwayjel is ez volt, egyszerűen megnézték a matekot: hány ilyen drága háborús film hozta be az árát, és mivel kevés, persze, hogy nemet mondtak. De nem csak én vagyok így ezzel. Az idei legsikeresebb film, a Bosszúállók: Végjáték egymaga behozott 2,8 milliárd dollárt, és úgy hallom, a rendezők, a Russo testvérek akartak utána készíteni egy 50-60 millióba kerülő filmet – és nemet mondtak nekik. Ilyen Hollywood, marvelestül, mindenestül. Mindenesetre most nagyon boldog vagyok, hogy ha nehezen is, ha húsz év után is, de elkészült a Midway, sőt, örülök, hogy nem készült el előbb. Ez a film azokról szól, akik a fasizmus ellen harcoltak, és ha ma körülnézünk, láthatjuk, hogyan terjed a nacionalizmus a globalizmussal szemben, és hogyan akarják a demagógok meghatározni, mi történjen a világban. Úgyhogy nagyon jó, hogy ma mondhatom el ezt a sztorit.”

A beszélgetés egyik hallgatója persze felteszi A függetlenség napja rendezőjének a kötelező kérdést: hisz-e az űrlények létezésében. „Ezt sokszor kérdezik, és mindenkinek azt felelem: bárcsak léteznének! Egyszerűen, mert annyira jó sztori lenne, amiből annyi történetet lehetne írni. Én totálisan agnosztikus vagyok, úgy gondolom, nem tudhatjuk, mi létezik és mi nem, és nem is kell tudnunk. Úgy gondolom, Hollywood nagyon nem végez jó munkát, ha az emberek neveléséről van szó, már csak azért sem, mert azt tanítja a gyerekeknek, hogy szuperhősök léteznek. Pedig nem léteznek. Ezért szeretem a katasztrófafilmeket: azokban átlagos, hétköznapi emberek visznek véghez hősies tetteket – és nem a szuperhősök.”

(Borítókép: Roland Emmerich megkapta a ZFF Arany Ikon-díjat a 15. zürichi filmfesztiválon / Getty Images / Andreas Rentz)