Ez egy tehénnek való vidék

A Tejháború a legjobb film, amit az izlandi szövetkezeti mozgalomról és annak hátulütőiről készítettek, és azt gondolom, hogy ez a mondat mindent elmond Grímur Hákonarson (Kosok) legújabb filmjéről, ami látszólag egy annyira konkrét dologról szól, ami a magyar nézőtől a szó minden értelmében több ezer kilométeres távolságra van. Senki sem háborúzik tejért benne.

A Tejháború egy nem létező, észak-nyugati izlandi falu végében játszódik, a jelenben, bár ezt néha a mobiltelefonok jelenléte nélkül nehéz lenne megmondani. Itt él és dolgozik a saját tejgazdaságában Inga (Arndís Hrönn Egilsdóttir) és férje, aki viszont egy gyanús kamionbalesetben életét veszti. A gazdaságuk, mint megannyi hasonló a vidéken, a baljós nevű Szövetkezet része – ezt a szervezetet a 19. század végén hozták létre, hogy a szegény izlandi földművesek összefogjanak, de mára már a korrupció melegágya lett. A Szövetkezet szinte maffiamódszerekkel működik, a tagok csak bizonyos cégektől rendelhetnek eszközöket, hozzávalókat, trágyát, festéket, és így tovább, cserébe átveszik az adósságokat, amiket persze aztán kamatokkal ráterhelnek a gazdákra. Ebből lesz Ingának nagyon hamar elege, és először a Facebookon száll szembe a termelőszövetkezettel. Aminek a feje, Eyjólfur (Sigurður Sigurjónsson, a Kosok egyik főszereplője) nem nézi jó szemmel, hogy a nő elkezdi szítani ellene a többieket. Inga viszont kitart, főleg akkor, amikor kiderül, hogy férjének több köze volt a Szövetkezethez, mint azt elsőre gondolnánk.

Tejháború

Index: 6/10

Imdb: 6,8

Ennyi a Tejháború összesen, már ha a cselekményét vesszük, egy másfél órás vizsgálata annak, hogy az egyéni teljesítmény a jobb, vagy a közösségbe tömörülés. Inga és Eyjólfur egyik feszült beszélgetéséből kiderül, a Szövetkezet nem egyértelműen gonosz, bár nem is biztos, hogy mindig a legtisztább szándékok vezérlik, Ingáék gazdaságánál például ők erőltették az átállást a robotalapú fejésre, de cserébe olyan adósságba keveredtek, amiből kimászni sem tudtak. Más gazdáknak biztonságot ad az, hogy megvan, kitől lehet vásárolni, kinek adhatnak el, a zárt kör olyan, mint egy dunyha, ami melegen tart mindenkit az izlandi vidéken. Ami egyébként izlandiul a film eredeti címe is: A vidék.

És ez a vidék pontosan olyan, ahogy minden olyan ismerősünk Instagramján láttuk, akiknek sikerült eljutni Izlandra: zord, nem evilági, felhős, szürke, ahol még a fűből is eltűntek a színek. Ahol emberek ujjnyi vastag kötött pulóvert hordanak, és nem divatból. És ahol még a korrupt felsővezetőkről sem az süt, hogy belefulladnak a luxusjavakba, hanem inkább az, hogy évek óta nem cserélték le a zakójukat. Hiába vágják a vezetők fejéhez, hogy a saját pénztárcájukat tömik, ez nem látszik meg rajtuk.

Fotó: Vertigo Média

Más viszont igen. Ahogy a Kosokban, Hákunarson itt is remekül választott magának szereplőket, annak ellenére, hogy Izlandon nem dúskálnak a lehetőségekben, ha színészekről van szó. A főszerepet játszó Egilsdóttir pontosan olyan, gesztusaiban és kinézetben is, mint valaki, aki az egész életét mezőgazdasággal töltötte izlandi körülmények között, a vele szemben álló Sigurjónsson pedig tényleg leginkább egy sunyi önkormányzati képviselőre hasonlít, aki egészen addig tudja közvetíteni az ártatlan, jóságos üzletember imidzsét, amíg meg nem vádolják, hogy mintha a háttérben mások lennének a prioritásai.

A Tejháború is ilyen, mármint senki nem fogja semmivel megvádolni, de az látszik rajta, hogy Inga történetén keresztül Hákunarson nem feltétlenül egy nő gyászáról akar beszélni, hanem inkább arról, hogy a legártatlanabbnak tűnő közegekben is felüti a fejét a korrupció, a kevesek hatalma, a gyengék és szegények módszeres kordában tartása és elnyomása. Nem a régóta fennálló rendszerrel van baja, hanem azokkal, akik a rendszert a saját céljukra használják. Európai nézőként bele lehet mindent látni ebbe a szituációba, a brexitet, az EU-s támogatások elosztását, a monopóliumokat, a visszaélést az 1%-okkal. És Hákunarson is tudja, hogy ezekre a helyzetekre nincsen egyértelmű megoldás, a filmje végére Inga élete is egy fordulóponthoz ér, de a Tejháború nem mondja meg, hogy mit is kellene gondolnunk.

És ez a hűvös szenvtelenség és távolságtartás az, ami a Tejháború rovására megy. Hákunarson előző filmje, a Kosok hasonlóan ridegnek tűnt elsőre (és az is részletesen belement az izlandi állattenyésztés, pontosabban a kostartás részleteibe), de egy idő után megnyílt, feltárta a szívét, és megengedett magának egy szívszorító befejezést, ami érzelmes lezárása volt egy érzelmek elfojtásáról szóló történetnek. A Tejháborúban is vannak érzelmek, de mindenki a vastag pulcsija alatt hordja őket. És végig ott is maradnak.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!