Richard Jewell, avagy egy kihagyott ziccer anatómiája

A Richard Jewell balladája sokkal fontosabb film lehetne, mint amilyen lett, de az benne a csodálatos, hogy még így is a tavalyi év egyik legjobbja (2019. december 13. a hivatalos premierdátum). Nem sok hiányzott ahhoz, hogy Eastwood életművének késői filmjei közül kiemelkedve a Gran Torino és az Elcserélt életek mellé kerüljön a muszáj látni lista élén, egészen pontosan annyi, hogy a kész forgatókönyvet odaadják valakinek, aki látott már belülről napilap-szerkesztőséget, hogy kihúzza vagy legalább rendesen átszerkessze azt a rémesen kínos, feleslegesen szexista, hamis képet festő, és az egész film hitelességét zárójelbe tevő szálat, amiben Olivia Wilde egy újságírónak csúfolt, számító és tehetségtelen ribancot alakít látható undorral az arcán.

Eastwood nem először nyúl valós eseményekhez (és most nem a 2. világháborús ikerfilmjére vagy a Birdre gondolok), ráadásul olyanokhoz, melyekben a központi karakterek (hősök?) átlagemberek, például eltávon levő tengerészgyalogosok, akik egy terrortámadást hiúsítanak meg (A párizsi vonat), a mexikói drogkartelleknek fuvarozó nagyfater (A csempész), egy hidegvérű pilóta (Sully), vagy egy jókor, jó helyen levő biztonsági őr (Richard Jewell balladája). Ha kivesszük ebből a sorból a nyugdíjas drogcsempészt, olyan alakok maradnak, akik egyrészt nem kérték, hogy hősök lehessenek, másrészt elég nagyot néztek, amikor tetteiket a mikroszkóp alatt vizsgáló hatóságok/hivatalok/sajtó egyszer csak másként kezdtek el hozzájuk állni, és abban a kaffkai helyzetben találták magukat, amiben nekik kellett megindokolniuk, hogy igenis jó döntés volt letenni a gépet a Hudson folyóra, vagy éppen gépkarabéllyal hadonászó terroristákkal emberkedni fegyver nélkül.

Richard Jewell neve itthon nemigen mond semmit, de sebaj, szerintem az amerikai átlagnézők sem mind emlékeznek arra a merényletre, ami az 1996-os atlantai olimpián történt. Csőbombát robbantottak az Olimpiai Parkban, ahol a kísérőprogramokon (Kenny Rogers koncert!) több ezren vettek részt minden este, és csak azért nem lett belőle nagyobb tragédia, mert egy biztonsági őr jókor volt jó helyen, és majdnem időben sikerült kiüríttetni a területet. Ennek ellenére két ember meghalt, száztizenegyen pedig megsebesültek. És feltehetően arra sem emlékszünk, hogy

A film Jewell története, de a rendezőt és a forgatókönyvírót elsősorban nem ő érdekelte, hanem azok a történések, melyek körülvették a merényletet, és azok hatása Jewell életének szereplőire. Ettől még ez a kissé lassú, de nagyon öntudatos férfi a főszereplő, efelől semmi kétségünk ne legyen, csak éppen a sztori, a valódi sztori, pontosabban az, amit Eastwood és az író Billy Ray annak tartott, az a média és az FBI viselkedése, az a kitettség, amit egy egyszerű embernek el kell szenvednie azon nyomban, hogy megkapja a warholi tizenöt percét (és mindezt ugye még a Twitter és az Instagram előtt).

A film, ahogy az Eastwoodtól megszokhattuk, remekül felrakja a karaktereket a vászonra – ahogy Jewell megszólal, ahogy az első jelenetben viselkedik, menten elhelyezzük azon a tengelyen, aminek egyik végén Forrest Gump, a másikon meg Stephen Hawking vigyorog, de ugyanez elmondható a később ügyvédjeként feltűnő Watson Bryantről (az igazság lánglelkű harcosa), a karrierista FBI-ügynök Tom Shaw-ról és Kathy Scruggs újságíróról, akiről éppen csak nem hangzik el, hogy a szereposztó díványnak köszönheti az állását az Atlanta Journal-Constitution nevű lapnál. Jewell előélete, túlbuzgósága, vágya hogy "rendes" rendőr legyen belőle és ne egy biztonsági őr, pont úgy megjelenik a filmben, mint az, hogy

Eastwood a robbanásig Jewellre koncentrál, közel hozza a maga együgyűségében rémesen szabálykövető, és egyik munkahelyén pont emiatt bajba kerülő férfit, maga a robbanás felplánozása és vágása pedig tananyag lehetne a filmes iskolák "hogyan mutassunk be egy közismert eseményt úgy, hogy a végére lerágd a körmödet is" óráin. Az első félóra után felülünk a hullámvasútra, és Eastwood cafatokra szedi az államhatalmat képviselő FBI és a népbíróság szerepét kéretlenül felvállaló média viselkedését. Tanmese ez, persze, hogy az, a lényege, hogy az igazunkért a végtelenségig kiállni az nem feltétlenül egyenlő a hősiességgel, és nem tartozik minden esetben a nyilvánosságra, éppen elég, ha mi tudjuk, ott, legbelül, hogy nekünk van igazunk. Jewell motivációi világosak, ő JÓT akar cselekedni és kész – ezzel állítja maga mellé egykori főnökét, az azóta zugügyvédi pályára lépett Bryantet, aki ezt látja meg benne, bár kell egy kis idő, míg el is hiszi neki.

Az FBI-ügynök viszont a karrierje előmozdításának lehetőségét látja Jewellben, akit egy tréningvideó-felvétel álcájával vesznek rá arra, hogy tulajdonképpen kihallgassák az ügyvédje nélkül, az újságíróról viszont kábé annyit tudunk meg, hogy szőke, törtető, és egy infóért elmegy a falig – jelen esetben egy FBI ügynök ágyékáéig, bár a konkrét "ha elmondod, mi van, orálisan foglak szeretni, de nagyon" éppen nem hangzik el, de érzékeltetve van minden ilyesmi, ahogy az is, hogy Scruggs úgy volt újságíró, hogy a cikkeit egy belé hótt szerelmes kolléga turbózta fel a "mert te nagyon értesz a szép szavakhoz" bók és némi pillarebegtetés után. Kathy Scruggs ábrázolását még inkább problémássá teszi, hogy az újságíró már nem tud védekezni, mivel 2001-ben elhunyt – de egykori szerkesztője, valamint az atlantai történet alaposan feldolgozó könyv szerzői azt mondják, sosem merült fel, hogy szexszel fizetett volna sztorikért, bár az igen, hogy hajlamos volt bevetni a személyiség és a nagyon rövid szoknya vonzerejét.

Ezt persze egyedül egy újságíró nem nagyon érhette el (a fake news korszak előtt vagyunk), kellett hozzá az egy frusztrált FBI-ügynök is, akinek korrupciós tettei kvázi sokkal kisebb súlyúak, mint a skrupulusok nélkül dolgozó sajtómunkásé, hiszen egy megrekedő nyomozás részleteinek kiszivárogtatása klasszikus sportág. Hogy aztán az FBI ügynök sejtette-e (vagy kellett volna sejtenie), hogy a sztoriért bármire képes törtető mennyire fog szenzációhajhász cikket írni, és milyen mértékű meghurcoltatásnak teszi ki Jewellt és az anyját, az egy olyan kérdés, amivel a film nem nagyon foglalkozik. A második harmadban a nyomozás és a Jewellt mindenáron csőbe húzni igyekvő,  egyre frusztráltabb FBI kerülnek terítékre, illetve az a villámgyorsan lezajló folyamat, aminek során a tévé és a napilapok hősből közellenséget faragnak a biztonsági őrből.

Eastwood az utolsó felvonásban azokat a jeleneteket szerethette legjobban, amikben Jewellen és az ügyvéden keresztül beolvashatott a gátlástalan sajtónak és az FBI-nak. A magát libertáriusnak valló Eastwood az állami beavatkozást, a hatalom kontroll nélküli ámokfutását nagyon nem nézi jó szemmel, abból a jelenetből pedig, amiben a sajtót küldi el melegebb éghajlatra, tényleg csak a szószék hiányzik. Ez azért visszás, mert azzal, hogy az újságírónő alakját ennyire eltolta a szélsőségek felé anélkül, hogy bármiféle bizonyíték lenne arra vonatkozóan, hogy a nő szexszel szerzett infókat (és eleve, a nagybetűket sem mind ismerte), pontosan azt csinálja, amit annak idején a lapok és tévék Jewellel.

A filmet nem a cselekmény sodró tempója viszi magával, hanem az egészséges felháborodás, amit a néző érez a kisember meghurcolása miatt, és az ezt remekül eladó színészek. A főszereplő Paul Walter Hausert a 2014-es Kingdom című sorozat óta kedvelem, és az Én, Tonyában is imádtam, csak sajnos ez a három szerep tökegyforma: mindegyikben lassú, butácska faszit kellett alakítania, talán nem ártana valami más karaktert is kipróbálni. Kathy Bates az anya, Jon Hamm az FBI-ügynök szerepében hozza ki a maximumot a karakterből, de Bates Oscar-jelölése azért kicsit erős. Olivia Wilde játékán én végig valamiféle távolságtartást éreztem, mintha nem szívesen venne részt egy már védekezésre képtelen személy emlékének besározásában, Sam Rockwell viszont lubickol a kisember zugügyvédjeként, ha már valakit, akkor én őt jelöltem volna Oscarra.

Kár, hogy Eastwoodnak nem volt elég a sajtó felelősségéről prédikálni a filmen át, és megfeddni a hatalmával visszaélő FBI-t, pedig ez is ütős lett volna, sőt – így viszont a kritikák majd' mindegyike arról szól, hogy miért kellett az újságírónős szállal belerondítani az egyébként remek filmbe? 

(Borítókép: Warner Bros/InterCom)