Muszáj a szexet is megmutatnom, ha emberi kapcsolatokat filmezek

Szex és pszichoanalízis címen mutatták be a magyar mozik a francia film egyik fiatal reménysége, Justine Triet filmjét, amely a cannes-i filmfesztiválon mutatkozott be a nagyközönség előtt. A film egy pszichológusnőről szól, aki épp könyörtelenül lerázza az összes páciensét, mert inkább regényt szeretne írni, nem az ő problémáikkal foglalkozni. Az őt zokogva felhívó színésznőnek viszont nem tud ellenállni: a nő egy titkos és zűrös viszony során teherbe esett egy kollégájától, ráadásul épp egy filmet forgat vele és a férfi „hivatalos” barátnőjével, a rendezővel. A pszichológust, Sybilt magával ragadja a kanapéján kibontakozó dráma, de nem tisztán szakmai érdeklődésből: gyakorlatilag ellopja a nő életét a készülő regénye számára. De aztán túlzottan is belefolyik a színésznő életébe, párkapcsolatába és még a készülő filmjébe is, aminek nehezen lehet jó vége.

A rendezőnővel, a 41 éves Justine Triet-vel Párizsban készítettünk interjút a filmről és arról, milyen tapasztalatai vannak nőként a még mindig férfiak által uralt filmvilágban, hogy hogyan egyeztette össze a karrierjét és két kisgyereke nevelését, hogyan függ ez össze a saját anyja példájával, és hogy hogyan reagált a környezete a film kendőzetlen, különös szexjeleneteire.

Megesett már, hogy ön is ellopta valaki más életét egy filmjéhez?

Egy az egyben még nem. Inkább keverni szoktam mások életeit és a sajátomat. Mégiscsak mozifilmekről van szó, magasan van a léc.

Azt mondják, végső soron minden műalkotás úgyis az alkotójából táplálkozik. Tényleg így van?

Abszolút így van. Korábban még nem így gondoltam, de ma már belátom, hogy ez az igazság. Érdekes így nézni a filmeket: az embernek feltűnik, mennyire megszállottjai a rendezők egyik vagy másik témának, és sokszor könnyű észrevenni, ha sok filmet megnézünk ugyanattól az embertől, hogy mi is van valójában a történeteik mögött.

Ön eleinte közéleti témákban rendezett dokumentumfilmeket, aztán készített filmet politikai újságírókról, majd egy ügyvédről, most pedig egy pszichológus kaotikus életéről. E mögött mi a megszállottan ismételgetett téma?

Engem megszállottan érdekel az, hogyan tudjuk kezelni az igazságot, és hogyan tudjuk összeegyeztetni a rengeteg hazugsággal az életünkben. És hogyan tudjuk elfogadni, hogy nem mindenki ugyanúgy látja a valóságot: mi van, ha kiderül, hogy valaki más számára az, amit tíz éve csináltunk, egészen mást jelent, mint nekünk? A filmjeimet mindig ez hajtja: hogyan nézünk szembe a múltunkkal, és mennyire traumatizál minket ez a szembenézés.

Filmrendezőként olyan filmet rendezett, amelynek három nő a főszereplője, ráadásul az egyikük szintén egy filmrendezőnő. Ez üzenet a férfiközpontú filmiparnak, vagy ez már túlzó belemagyarázás?

Nem, nem akartam semmi ilyet, bár az igaz, hogy a férfi főszereplő figurája meglehetősen klisés férfisztereotípia, a férfiszínészek archetípusa. A többivel egyszerűen csak a valóságot akartam megmutatni.

Azért is gondoltam erre, mert még ma is szokatlan, ha egy filmben ilyen erősek a női szereplők.

Így van, ezért fontos olyan filmeket készíteni, amelyekben sok az ilyen karakter. Amikor fiatal voltam, én is csak a férfiakkal tudtam azonosulni, hiszen ők játszották az összes film összes fontos szerepét, szóval nem volt más választásom. Nekünk kell megteremtenünk azokat a női szereplőket, akikkel a nők azonosulni tudnak. Nekem ez természetesen jön, nem kell kényszerítenem magam, hogy odafigyeljek erre is írás közben. Remélem, hogy nem egyedül gondolom így, és a jövőben egyre inkább kiegyenlítődik majd a helyzet.

Ön szerint mi a fő oka annak, hogy a filmek nagy része férfiakról szól?

Nagyon egyszerű:

a nőknek a legtöbb országban sosem volt – és még most sincs – joguk ahhoz, hogy ugyanolyan ambícióik legyenek, mint a férfiaknak.

A nők számára az egyetlen megengedett lehetőség az volt, hogy a gyerekvállalásról vagy a szerelemről beszéljenek. Persze feministaként sem gondolom, hogy ne lenne szabad a nőknek mondjuk a szerelemről beszélniük, hiszen az is nagyon fontos téma az életben, de nagyon fontos, hogy legyenek alkotó, tetterős nők is a filmekben és a filmművészetben.

Ön is egyike az ambiciózus nőknek a filmiparban – valóban meg kellett küzdenie az ehhez való jogáért?

Nem volt egyszerű a helyzetem, mert a művészeti iskola, ahová jártam, nagyon maszkulin, nagyon kemény és nagyon nőgyűlölő közeg volt. Sok mindent fel kellett építenem magamban az érvényesüléshez. Ráadásul számomra az anyám jelentette a példát, aki otthon volt a két öcsémmel, és aki mindent, de mindent feladott, hogy felnevelje a gyerekeit. Én pedig mindent megtettem, hogy semmiképp se ezt a példát kövessem. Amikor teherbe estem, iszonyúan szorongtam attól, hogy mi lesz, ha emiatt nem dolgozom majd eleget, úgyhogy folyamatosan dolgoztam: terhesen rendeztem egy rövidfilmet, aztán egy éven belül megrendeztem az első nagyjátékfilmemet. Teljesen őrült voltam; azt gondoltam, muszáj megmutatnom, hogy a gyereknevelés mellett is rengeteget dolgozom. Ez volt akkoriban a legfontosabb számomra.

Ezen kívül azt láttam mindenütt, hogy ha egy nő fontos pozícióba kerül, sőt, már akkor is, ha csak szeretne ilyenbe kerülni, muszáj rettentően barátságosnak, kedvesnek és szimpatikusnak lennie mindenkivel, és nem vállalhatja fel az autoritás szerepkörét. Ezt nagyon furcsa volt megtapasztalni, és jó időbe telt, amíg magam is alkalmazkodtam. A nagymamám feminista volt, ami az ő társadalmi osztályában szokatlan volt, a szegénységből érkezett, de végül orvos lett belőle, és ez nagyon nagy dolog volt. Így megvolt ez a modell is az életemben; nagyon fontos volt a számomra a nagymamám példája. Összetett téma ez, de korábban sokkal rosszabb volt a helyzet; ma már legalább néhány országban elkezdődött a változás.

Mennyire „veszélyes” a szakmájában gyereket szülni? Visszatérhet egy nő ugyanarra a szintre, mint ahonnan elment néhány év szünetre, vagy ilyenkor újra fel kell küzdeni magát?

Én inkább sosem mentem el, de azért ez nehéz volt, viszont ahogy mondtam, az anyám által jelentett példa miatt mindenképp így akartam. Egy nő számára valóban ez a legnehezebb karrierdöntés. Az én társadalmi közegemben persze sosem mondják ki az ilyesmit, sosem mondják ki, hogy ha gyereket akarsz, az problémát jelent a karrieredben, de attól még így van.

Alattomos dolog ez: ha gyereket akarsz, fizesd meg az árát.

És ez a probléma még koránt sincs megoldva, még mindig rengeteg nőt látok magam körül, aki abbahagyja ilyenkor a munkát, és emiatt hatalmas rajta a nyomás, és jogosan fél, hogy később meglesz a böjtje.

Úgy éreztem, a Szex és pszichoanalízisben egész másmilyenek a szexjelenetek, mint a legtöbb férfiak által rendezett filmben. Tényleg volt ilyen szándéka, vagy csak én láttam így?

Örülök, hogy így látja. Valóban úgy éreztem, hogy rengeteg szexjelenetet láttunk már a filmekben Paul Verhoeventől napjainkig, de nagyon sokszor olyan, mintha ugyanazt az egy jelenetet látnánk újra meg újra. Úgyhogy fontos volt számomra, hogy legalább egy-két apróságban újat mutassak, akár csak a nő és a férfi pozícióját tekintve, még ha nem is újítom meg persze a műfajt.

Hogyan reagálnak a férfiak, ha azt látják, hogy egy nő bevállalós szexjeleneteket rendez?

Nagyon vicces helyzet volt a kandallós jelenet forgatása: mindenki, aki csak rálátott a monitorokra, beleszólt, hogy mit hogyan kéne csinálnom, hogy ez a való életben nem is így van, vagy az úgy valójában nem is lenne izgató. Mindenki közölni akarta a véleményét. Úgyhogy egy idő azt mondtam: oké, elég legyen, pontosan tudom én is, hogy mit akarok. Ez is érdekes volt, de később is különös helyzet volt, amikor a családom tagjai megnézték a filmet: elég kínosan érezték magukat. „Ó, szóval ilyenek járnak a fejében?”

De hát a szex nagyon fontos része az életünknek. Ha emberi kapcsolatokról akarok beszélni, muszáj ezt is megmutatnom, mert ez is lényeges.

Szerintem nincs szó semmi mocskos dologról; a filmeknek része az is, hogy ezt is megmutatjuk.

2020-ban, ha olyan témákról van szó, mint a férfiak és nők helyzete és egyenlőségének kérdése, azt szokás mondani, hogy a #metoo és általában a korszellem miatt hatalmas változások történtek. Ez tényleg így van?

Nem. Olyan időt élünk, amikor valóban sokat beszélünk a témáról, de a valódi változás még messze van, ahogy az is, hogy ez mindenki számára természetessé váljon. Ma még ilyen kérdéseket teszünk fel, ha egy nő által rendezett filmről van szó. A valódi változás akkor jön majd el, ha a női rendezőktől pontosan ugyanazokat kérdezik majd, mint a férfiaktól.