Kérem, hát a magyarok már rég feltalálták a rák ellenszerét!

Egy nagy doboz Béres Csepp a sarki patikában 4799 forint, a bevétel a piaci alapon működő Béres Gyógyszergyár Zrt.-t támogatja, én pedig

És az jó sok doboz, hiszen aki Béres Cseppet szed, az jó eséllyel mindent túlél, még a rákot is, ráadásul olyan jókedvben és bőségben, hogy az külön versszakot érdemelne a Himnuszban.

Legalábbis ezt sugallja a dr. Béres József életéről szóló, állami támogatás felhasználásával, azaz részben az adófizetők pénzéből készült A feltaláló című film.

(Mármint nekik ingyen, nem nekünk.)

Amúgy is nagyon fura állat A feltaláló: a filmhez vezető út azzal kezdődött, hogy – szintén közpénzből – készítettek egy tévésorozatot a köztévére azonos témában, aztán ebből, mármint szó szerint ebből, a már bemutatott jelenetek átemelésével és kibővítésével elkészült a mozifilm. Amelyről pedig nehéz eldönteni, hogy totálisan hiteles kreatív dokumentumfilm akar lenni, aminek minden állítása (ál)tudományos ismeretterjesztés, vagy egyszerű játékfilm. (Vagy, ugye, egy túl hosszúra nyúlt reklámblokk két szuperhősfilm között.)

Az mindenesetre nagyon feltűnő, mennyire ügyeltek arra a készítők vagy az ő jogászaik, hogy kijelentő módban azért ne hangozzon el semmi A feltaláló iszonyú meredek sugalmazásai közül: Gyöngyössy Bence rendező (Egy szoknya, egy nadrág, Egy bolond százat csinál) és a számos forgatókönyvíró mindig tökéletesen megtalálják a módját, hogyan legyen jogilag védhető a film úgy, hogy azért a nézők számára mégis egyértelmű legyen az Igazi Üzenet. A legjobb példa erre Béres húgának esete a filmben: a nőt agytumor miatt műtik, majd megkezdik a sugárkezelését is. De addigra Béres József feltalálja a Béres-cseppet, ad is belőle egy üvegcsét a nőnek, de szépen, mint egy kötelező apróbetűs kitételt, azért elszavalja, hogy a cseppek szedése mellett kövesse az orvos utasításait is. Eddig oké, hát mit árthat egy nyomelemeket tartalmazó készítmény, ha az ember szépen megteszi azt is, amit az igazi orvosi egyetemet végzett doktor mond igazi tudományos alapon. Csakhogy a húg nem tartja be az orvos utasításait, nem kér több kezelést, 

Kimondta valaki, hogy sugárkezelés helyett elég Béres Cseppet szedni a rákból való felgyógyuláshoz? Nem mondta. Van oka mégis ezt feltételezniük a nézőknek? Nagyon is van.

Vagy ott a bácsi a filmből, aki már sajnos túl későn hallott a Béres-csodacseppről, így meggyógyítani már nem tudták a vitaminok és ásványi anyagok, de a felesége biztosít mindenkit: a bácsi a cseppek miatt olyan jó állapotban és olyan boldogan mosolyogta végig a rák végstádiumát, mintha a haldoklás maga lenne a tóparti velneszhotel, privát jakuzzival.

De hát Magyarország furcsa dolgokban találja meg a nemzeti identitását, mindig kerülőúton, mindig minimum megkérdőjelezhető dolgokban. A Vajna-rendszer alatt egy lóban ismerték fel a legmegfelelőbb alapanyagot a Nemzethy Kurzusfilmhez: Kincsem volt az, ami büszkeséget csiholt az összmagyar lelkekben. Most pedig a Béres Csepp, amit kormányrendelettel tettek hungarikummá, miután gyógyszerré minősítették, noha még maga a gyártó sem állítja, hogy a csepp azt csinálná, amit a gyógyszerek a közhiedelem szerint csinálni szoktak (ti. meggyógyítanak valamilyen betegséget), és akkor a hatását széles tudományos körben megerősítő kutatások hiánya még szóba se került. Készült róla színházi előadás is, a kormánypárti Újszínházban a kormány egyik akkori első kultembere, Kerényi Imre rendezésében (az még súlyosabb volt, abban aztán a leukémiát is gyógyították a cseppek, de úgy, hogy orvos a határban se volt közben). Szóval nagyon sokan szeretnék, hogy megértsük végre:

Lehetne ettől még, ha üzenetében nem is, de szakmailag jó életrajzi film A feltaláló, de hát sajnos a bármilyen üzenet sulykolását ritkán csomagolják szebb csomagolásba, mint ami odabent, a dobozban van. És valóban, a film cselekménye olyan kétdimenziós, hogy amellett a nyomtatópapír is Schobert Norbihoz fordul sírva életmódtanácsokért. A főhős ugye Béres József: na, ő minden túlzás nélkül egy igazi szent, egy tökéletes, feddhetetlen, igaz ember, olyan erkölcsös, hogy a sötétben távolabbra ragyog a fénye a zseblámpáénál, amire persze amúgy sem lenne szüksége, mert a belső iránytűje csalhatatlanul mutatja az utat minden helyzetben.

Egyedül annyit kívántak árnyalni a személyiségén, hogy sajnos más emberek életének megmentését a saját családja érdekei elé helyezi, ejnye, a kis komisz – olyan ez, mint amikor az állásinterjún a „mi a legnagyobb gyengesége” kérdésre valaki azt feleli, sajnos túlzottan szeret dolgozni. Nem csoda, hogy a felesége is a meghatottság könnyeivel veszi mindig tudomásul ezt a kis emberi kisiklást.

A másik oldalon meg ott vannak az álnok komenisták, akik eldöntötték, hogy ők bármi áron, de ki fogják csinálni Bérest,

Vagy mert a hajuk alatt szarv, a cipőjükben pata van. Mert hát a rendező és az írók annyira magától értetődőnek veszik az Üzenetet, hogy elfelejtik, talán azért mégis ki lehetne itt bontani valami valódi konfliktusféleséget, bármit, ami túlmegy a „– De igen! – De nem!” dichotómiáján. Nagyon érdekes téma például, hogyan lett Béresből a hetvenes években ellenzéki ikon, hogyan és főként miért vált az ellenállás szimbólumává. Ez a kérdés tényleg megérdemelne egy filmet, ha már ebben a mostaniban ezt annyira „járják körül”, hogy egy ponton egy kijelentő mondatban hirtelen közlik, Béres az ellenállás szimbóluma, és kész.

Vagy az is filmre kívánkozó, igazi drámai kérdés, vajon erkölcsileg védhető dolog-e egy nem ellenőrzött hatású, de vélhetően sokakon segítő készítményt betegeknek osztogatni a megfelelő engedélyek hiányában, illetve jogosnak nevezhető-e és miért, ha a hatóságok ezt megpróbálják megakadályozni. De hát azt, hogy felmerülhessen, akár a másik félnek is meglehetett a maga igaza, megakadályozza a filmet átható és a nézőtől is elvárt vakhit, és a nagyotmondók örök félelme, hogy ha a felszín alá nézne valaki, veszélybe kerülhetne az ő feltétlen igazuk. De hát milyen igazság az, amit összeroppant pár kérdés feltétele?

Annyit viszont el lehet mondani a filmről, hogy valóban filmszerűen össze van rakva, van eleje, vége, sőt közepe is, a színészek épp olyan jól eljátsszák kétdimenziós hős- és sátánkaraktereiket, amennyire ilyen árnyalatoktól mentes karaktereket el lehet (azaz nem nagyon) – kivéve Hatházi Andrást, aki Béres közvetlen feletteseként egyedire veszi a figurát, és némi őrültségből, önteltségből és zsigeri kisemberségből gyúr emlékezetes karaktert. Hogy egy tévésorozat van itt jelenetileg újrahasznosítva, az nem látszik, és az is kevésbé zavaró, mint sok más a filmben, hogy az összes korabeli autó, motor és busz makulátlan tisztaságáról üvölt, hogy most gurultak le a múzeum rámpáin, és este kell is visszavinni őket a vitrinbe.

Nagy baj van azzal a nemzettudattal, amelyet lovak ereje és immunerősítő készítményekről szőtt túlzó hazugságok kell, hogy tápláljanak, nem pedig valós, noha esetleg kevésbé hangzatos teljesítmények, olyan dolgok felkutatása kajak-kenutól független színházig, amikben tényleg jók vagyunk. Nagy baj van vele, és épp ilyen filmeket érdemel.