Emberarcú kutya mutatja meg, hogyan kellene élni

Buck nem olvasott újságot, különben tudta volna, hogy egyre puskaporosabbá válik a levegő, s nemcsak őt fenyegeti veszély, de minden erős izmú és hosszú szőrű, meleg bundájú tengerparti kutyát Puget Soundtól San Diegóig. Azért volt így, mivel a sarkvidéki homályban kutató emberek egy sárga fémre bukkantak, s mert a gőzhajózási és szállítási vállalatok nagy reklámot csaptak a leletnek, a férfiak ezrei rohanva megindultak észak felé.

Így kezdődik Jack London 1903-as kalandregénye, A vadon hívó szava, és így kezdődik a legújabb film is, amit ez alapján készítettek. Legújabb, hiszen már többször is vászonra vitték ezt a sztorit, a történet tehát nem új és friss, ahogyan a tanulságok sem, amiket le lehet vonni belőle. Ami más, hogy ezúttal nem egy valódi kutya alakította Buckot, hanem egy CGI-eb. Erről sajnos nem lehet elfeledkezni egy pillanatra sem a bő száz perc alatt, bár ez nem a színészek hibája, Harrison Ford vagy Omar Sy játékán nem látszik, hogy a valóságban nem létező állattal vagy állatokkal kommunikálnak.

Nincs új a telihold alatt? 

Lehet, hogy a macskák az internet urai, de a filmvásznon a kutyák (illetve farkasok) sokkal nagyobb előnyt élveznek, csak egy pár példát emelnénk ki az elmúlt évekből: 2018-ban mutatták be az Alfa című filmet, ami enyhén giccsbehajlóan mutatja be, hogyan háziasította az ember a farkast, és ami viszonylag jól nyitott a magyar mozikban, a Disney+ pedig 2019 decemberében tűzte műsorára a Togót, ami az 1925-ös szérumfutás két alakjáról, Leonhard Seppaláról és vezérkutyájáról szól, és aminek főszerepére Willem Dafoe-t sikerült megnyerni. Talán nem meglepő, hogy a filmipar kisgömböcének köze van A vadon hívó szavához is, ez ugyanis az első olyan film, aminek a Disneyhez tartozó 20th Century Studios a forgalmazója. Igen, ez valójában a 20th Century Fox, csak az előző tulajdonosra utaló Fox szótól nemrég megszabadultak. (Fun fact: Jack London regényének 1935-ös filmes adaptációja volt az utolsó film, ami Twentieth Century Picturesnél jött ki, mielőtt egyesültek volna a Fox Films-zel. )

A klondike-i aranyláz idején játszódó történetet először 1923-ben filmesítették meg, ezt követte az 1935-ös adaptáció magával Clark Gable-lel a főszerepben, de készült belőle rajzfilm is, illetve 1997-ben került a mozikba a The Call of the Wild: Dog of the Yukon, amiben a 2019-ben elhunyt Rutger Hauer alakította  John Thorntont, Buck utolsó gazdáját, és amit a Hollywood Reporter a regény leghitelesebb feldolgozásának tart. Ezt biztosan senki nem írja majd le a 2020-as adaptációról, ugyanis bőven vannak eltérések Jack London regényéhez képest, és ennek nyilván az az oka, hogy Disney 20th Century Studios egy családbarát ifjúsági filmet szeretett volna, aki pedig olvasta A vadon szavát, tudja, hogy vannak olyan erőszakos jelenetek, amiket nehéz lett volna belepasszírozni ebbe a koncepcióba. Persze nem hallgattak el minden tragikusabb fordulatot, de ami maradt, azt felhígították, igaz, az utolsó, a történet szempontjából talán legfontosabb veszteségnek persze így is van súlya. Ezt pedig az első pillanatokban remélni sem mertük volna, hiszen A vadon szava vígjátékként indul, az első pár jelentet például olyan mintha az 1990-es évek Beethoven-filmjeit helyezték volna át egy 19. századi környezetbe.

De következzen az alaptörténet ismétlésképpen: Buck, a bernáthegyi- és juhászkutya keverék életének első évei nagyon kellemesen telnek, majd egy nap elrabolják otthonából, hogy jó pénzért eladják szánhúzó kutyának. Viszontagságos útja során találkozik rossz és jó emberekkel egyaránt, és ráébred, neki nem köztük van a helye, hanem ősei, a farkasok között. Az utolsó kapcsot az emberek világával egy bölcs és idős aranyásó, John Thornton jelenti.

Ezek az elemek a filmben is visszaköszönnek, de máshol vannak a hangsúlyok, Buck sorstársairól, vagyis a többi szánhúzó kutyáról jóval kevesebbet tudunk meg, mint a regényben, itt csak felsejlenek a jellemeik. Sokkal komolyabb háttértörténetet kapott viszont John Thornton, akit Harrison Ford alakít. A színész végre egy más jellegű kalandort alakít, mint Indiana Jones vagy Han Solo, és tökéletes választás volt erre a szerepre. Apropó kutyák és jellemek, az mindenképpen plusz pontot érdemel, hogy a nagy fekete farkas végre nem egy gonosz, vérszomjas, szinte démonszerű lény, hanem egy békés óriás, egyfajta lelkivezető a négylábú főhősnek, és a farkasoknak egyébként is szükségük van a jó PR-ra, ugyanis – hiába ők az ősei az ember legjobb barátjának – sokan még mindig zsigerből gyűlölik őket.

Így neveld az emberedet

Ahogy korábban is írtuk, annak, hogy Buck nem több mint bitek tömege, praktikus okai vannak, hiszen a digitális állatoknak biztosan nem esik baja, könnyebben irányíthatóak, és persze könnyebb emberi arckifejezéseket varázsolni a fejükre, amit maximálisan ki is használtak a film készítői. Ez a megoldás valószínűleg kényelmes átmenet volt a rendezőnek, Chris Sandersnek, aki korábban olyan animációs filmeken dolgozott mint az Így neveld a sárkányodat vagy a Lilo & Stitch – A csillagkutya, és ez az első élőszereplős filmje. Persze a kissé antropomorfizált állatokra nemcsak azért volt szükség, hogy Sanders komfortosabban érezze magát, hanem azért is, hogy a nézők, különösen a gyerekek könnyebben tudjanak azonosulni velük. Van, akinél ez biztosan működni fog, de vannak, akik inkább kényelmetlenül érzik majd magukat a CGI miatt, persze messze nem olyan kellemetlenül mint azok, akik akár egy másodpercet is láttak a Macskák filmes feldolgozásból.

Egyébként maga Jack London is nagyon emberszerűre írta meg a regényében szereplő kutyákat, mert nekünk olvasóknak nemcsak a humán szereplők viselkedése és sorsa alapján kell messzemenő következtetéseket levonni az életünkre nézve, hanem sokat okulhatunk Buck fejlődéstörténetéből is, ha annak iránya kicsit szokatlan is. Nagy megfejtésekre persze nem kell számítani, íme pár példa arra, hogy milyen tanulságokat vonhatunk le:

• A pénz (jelen esetben az arany) nem boldogít, sőt, csak bajt hoz ember fejére.
• Az alkohol rossz, nem oldja meg a problémáinkat, tessék letenni az üveget, még akkor is, ha a jellemfejlődés piszok fájdalmas feladat.
• Ahhoz, hogy megtaláld magad, illetve a közösséget, ahova tartozol, olykor hosszú, rögös utat kell bejárnod, és vagy a távolban találod meg az igazi otthonodat, vagy rájössz, hogy jobb visszatérni a kiindulóponthoz. 
• A jó főnök nem megfélemlítéssel motiválja az alkalmazottakat, hanem példát mutat, és persze a csapatmunka nagyon, nagyon fontos. 
• Akit igazán szeretsz, azt el kell tudnod engedni.
• A bizalom nagy kincs, és nincs baj azzal, ha másokra támaszkodunk.
• Néha hallgatni kell az ösztöneinkre. 
• A (majdnem) érintetlen természetnél csodálatosabb dolog nincs, ez mindennek az eredője, itt lelhetünk békére. (Jó, ebben a filmben a csodás flóra és fauna ugyanúgy számítógéppel készült mint Buck és sorstársai, de ettől most tekintsünk el.)

Ez az üzenet, amit egyébként maga Harrison Ford is fontosnak tartott kiemelni, ha már a bemutató miatt interjúzni hívják:

A természetnek nincs szüksége az emberre, az embernek van szüksége a természetre.