Minálunk inkább ne tessék a csapból inni

Ha a Sötét vizeken egy tipikus, Nagy Ügyekkel foglalkozó jogi/ügyvédes/tárgyalótermi thriller lenne, és mondjuk John Grishamnek is köze lett volna a forgatókönyvhöz, akkor az ügyvéd főhős (Mark Ruffalo) feleségét alakító Anne Hathawayt a 38. percben már meg akarná erőszakolni egy forradásos arcú, oroszos akcentussal beszélő vadállat. A házukat kábé a századikban robbantanák fel, és egy pillanatig azt hihetnénk, hogy a gyerekek és a szitter/nagyi/kutya is odalett, de a lassított felvételben a gyepre rogyó anya néma üvöltését és a tehetetlenül álló apa láthatóan rémes kínját egy ütemmel később remekül ellenpontozza egy "anya!" kiáltás, mert hát élnek a gyerekek, csak fagyizni voltak, mekkora mák, nem?

Természetesen ez nem riasztaná el a kisemberek ügyének lánglelkű harcosát a folytatástól, és a filmet lezáró, drámai tárgyalótermi jelenetben a Szemét Nagyvállalat igazgatója/tulajdonosa/elnöke, a Cinikus Gazember elveszti a fejét, és kiszalad a száján, hogy nem mindegy, hány deformált baba születik Nyugat-Virginában, így is, úgy is haszontalan söpredék lesz belőle. Hatásszünet, majd kitörő hangzavar, a kamera rásvenkel a szennyezett víz áldozatainak képviselőjére, aki azt suttogja az ügyvéd felé, hogy köszönjük. A stáblista előtt egy feliratban a filmet inspiráló ügyről megtudjuk, hogy Nagyvállalat végül 640 millió dollárt fizetett ki kártérítésként, és azóta a kisváros már nem a helyi kutakból veszi a vizet.

Az igaz történeteken alapuló filmekkel az a legnagyobb baj, hogy a valóság közel sem olyan sodró lendületű, izgalmas dolog, mint amit a moziban megszokhattunk. Ha szerencsénk van, akkor van benne valami olyan elem, amit felnagyítva, központba helyezve el tudjuk adni a filmünket – ilyen volt például Erin Brockovich személye az Erin Brockovich, zűrös természet című filmben, hiszen a valóságban is meglehetősen feltűnően öltözködő környezetvédő aktivista Julia Roberts alakításában és a bőr miniszoknya-ocelotmintás blúz kombónak köszönhetően önálló életre kelt, és eladta a papíron azért annyira nem érdekes, "Gonosz Nagyvállalat mérgezi a kisvárost, de éveken át tartó pereskedés után 333 millió dolláros kártérítést fizet" történetet, amiben a cselekmény tényleg csak arra szorítkozott, hogy Roberts kihívó hacukában sétál, ül, autót vezet és vacsorát főz.

Todd Haynes rendezőnek nem volt ilyen szerencséje. A Sötét vizeken alapjául szolgáló New York Times-cikk (The Lawyer Who Became DuPont's Worst Nightmare) papíron és olvasva valóban érdekes, de ha belegondolunk, arról szól, hogy 1998-ban egy nagyvállalatok érdekeit képviselő ügyvédi iroda egyik vezető jogásza az anyja nyaggatására visszamegy a vidéki kisvárosba, ahonnan jött, és meghallgatja egy gazda panaszait, a tehénállomány elhullását valóban furcsának találja, és elkezd óvatosan nyomozni a helyi vegyiüzem hulladékkezelési eljárásait illetően. A gyár a DuPont cégé, az USA akkoriban első tíz nagyvállalata között számon tartott vegyipari óriásé, akiket hősünk, Robert Bilott több korábbi ügyben is képviselt.

Szerencséjére a történet filmjogaira az a Mark Ruffalo csapott le, akinél alkalmasabb színész egy ilyen főszerepre egyelőre nincsen. Mindegy, hogy éppen a bostoni pedofil papokat lebuktató Spotlight oknyomozó team egyik tagját alakítja, vagy a családjától elszakadó, az arcán permanens gyomorbajra utaló arckifejezéssel megjelenő ügyvédet, az a szenvedély, amivel karakterei az ügyek mellé odaállnak és ha kell, egyedül is viszik tovább a zászlót, lehengerlő és teljesen hiteles. Ebben semmi meglepő nincsen, Ruffalo politikai aktivizmusa közismert, a természetvédelemtől a nagyvállalati és kormányzati zsarnokoskodásig sok ügy mellé odaállt, így amikor a Sötét vizekben az ügyvéd a józan ésszel szembemenve és mindent kockára téve mezítlábas Dávidként harcol tovább a túlméretes Góliáttal, az valójában nem csupán a karakter, hanem Ruffalo és a figura egyfajta elegye.

A rendező és a forgatókönyvet író Mario Correa–Matthew Michael Carnahan-páros a filmhez megnyerte konzultánsként Robert Bilottot is, így ha minden igaz, amit látunk a vásznon, az valóban igaz – a DuPont cég nem kommentálta a tartamát, de nem is perelt, ami a hitelességét igazolja valahol. A történet, legalábbis részben, itthon is ismert: a DuPont számos szabadalma közül az egyik az a teflon, amivel a hadsereg harckocsikat von be, a repülőgép- és számítógépgyártók vezetékeket, az edénygyártók meg a serpenyőt. Nagyon hasznos, sokoldalúan felhasználható cucc, de az előállítása során oly anyagokkal dolgoznak, melyek károsak az egészségre, a gyártás után maradó salakanyag pedig kifejezetten veszélyes hulladéknak számít, aminek semmi keresnivalója nincs a földben vagy a vízkészletben. A DuPont egyik teflont előállító gyára Parkersburgben, Nyugat-Virginia államban található, és a környék legnagyobb munkáltatója, az egész város kvázi náluk dolgozik, ha a bankba úgy mész be, hogy DuPont alkalmazott vagy, azonnal megkapod a hitelt. Érthető, miért nem fogadta kitörő öröm a céget perelő ügyvédet, és az első körben egyedüli ügyfeleként fellépő tehenes gazdát.

Mint film, a Sötét vizeken inkább egy hetvenes évekbeli, lassú, alapos alkotás, mint modern darab. Nem igazán történik semmi, a főhőst nem fenyegetik Gene Hackman vezette öltönyös kidobóemberek, nincs csavar, csak egy aprólékos műgonddal összerakott ügy, amiben az ügyvéd kvázi egyedül tárja fel, hogy a DuPont mit hallgatott el és hogyan, miről tudta, hogy káros, mit tesztelt le, majd hallgatott el, és mennyire tehetetlen az ember, ha egyedül veszi fel a küzdelmet a világ negyedik legnagyobb vegyigyárával. A jogi cégénél, ami ugye a másik oldalon tanyázott eddig, heves ellenállásba ütközik, amikor iratokat kér egy gyárra vonatkozóan, a DuPont csak az irattár felét küldi át neki és így tovább.

A film egyik erénye, hogy nem él semmiféle harsány eszközzel. Két-három jelenettel utal arra, hogy a DuPont odafigyelt a kisváros "bajkeverőire", de nekem az az érzésem, hogy mivel nagyon is jól tudták, hogy ezek az emberek meg fognak halni, egyszerűen a kivárásra játszottak. (Nem véletlenül tart az ügy még ma is.) Ennél cinikusabb hozzáállást el nem tudok képzelni, a nagyvállalat valamelyik részlegén nyilvánvalóan felmérték, hogy mi lenne a cég számára legköltséghatékonyabb, legfájdalommentesebb megoldás, és azt választották – ennek számos példája a filmben is megjelenik, de nem akarom lelőni a meglepetéseket.

A képi világ tudatosan semleges, a szürke, a barna és a sárga  dominál, élénk színeket, pirosat, lilát, zöldet nem nagyon látni, de nem is illene a palettához. Ruffalo egyenletesen jó, végig olyan feszült, hogy amikor vásznon van, a gyomorgörcs kerülgeti az embert. Hathaway figurája kidolgozatlan picit, ahogy egyébként a többi főbb szereplőé is, mintha a rendező nem foglalkozott volna a színészvezetéssel. A pert elindító gazdát alakító Bill Camp a karaktere öccsével beszélgetett sokat, hogy felépítse Wilbur Tennant alakját, a DuPont ügyvédjét játszó Victor Garbernek viszont erre sem volt szüksége, ő olyan sok ügyvédet alakított már, hogy ez csípőből ment neki.

Ez nem az a film, aminek a záró képsorain az amerikai zászló előtt szélesen mosolygó pernyerteseket mutogatnak, hanem az, aminek inzertjeiből kiderül: az ügyvéd nem adta fel, és tovább harcol, mert, és most tessék megkapaszkodni, de jó erősen: a DuPont állhatatos tevékenységének köszönhetően a mérgező anyag a Föld lakossága 99 százalékának a véréből kimutatható.