Felfoghatatlan filmben támasztották fel a sztálini rezsimet

004
2020.03.02. 20:26

A Dau egy olyan dolog, amire szerintem nincs is szó, legalábbis én még nem találtam meg rá, pedig évek óta olvasok róla. Még 2008-ban elkészült az ukrán Harkov közelében egy óriási stúdió, ahol felhúztak egy sztálini korszakot megidéző városrészt. Igen, egy komplett városrészt, működő infrastruktúrával, laborokkal, étteremmel, bolttal. Az Intézetnek nevezett helyet aztán benépesítették emberekkel is, akikből utcaseprők, rendőrök, titkosrendőrök, pultosok, kutatók, tudósok, vagy egyszerű átlagemberek lettek. Az életüket szigorúan a sztálini korszak keretei között élték, a rendőröknek büntetést kellett kiszabniuk, ha valaki kiejtett a száján egy akkoriban még nem létező szót. Az Intézethez egy modern filmprodukciós részleg kapcsolódott, ahol a körülbelül ötven állandóan beöltözött színészt és statisztát ötször annyi normális körülmények között dolgozó munkatárs szolgálta ki.

A színészek úgy élték a mindennapjaikat, mint A falu című horrorfilmben vagy egy X-Akták epizódban, szinte teljesen elzárva a külvilágtól. A kamerák pedig végig forogtak, de hogy éppen hol és mikor voltak, azt nem tudták mindig a résztvevők. Ilja Hrzsanovszkij rendező viszont egy diktátor vasmarkával válogatta a szereplőket, duzzasztotta a saját hátországát, és valahogy mindig sikerült újabb és újabb befektetőt megfűzni, hogy ez az őrület folytatódjon.

Igen, rendező, a Dau ugyanis egy filmként indult, Lev Landau szovjet elméleti fizikus életét dolgozta volna fel. A Nobel-díjas Landau többek között a kvantumfizikát és a szuperfolyékonyságot kutatta, de annyi érdemét sorolja fel a Wikipedia-oldala, hogy még véletlenszerűen sem merek semmit véletlenszerűen kiválasztani onnan, mert biztos a lényeget hagyom ki. A gyakran Daunak becézett tudós igazi kutatói karrierje a harmincas évektől 1962-ig tartott, amikor autóbalesetet szenvedett, és saját bevallása szerint elvesztette a tudományos affinitását. Hat évvel később meghalt.

Ilja Hrzsanovszkij
Ilja Hrzsanovszkij
Fotó: Phenomenon Film

Hrzsanovszkij még akkor olvasott Landau életéről, amikor az első filmjét készítette. A 4 című drámáját Budapesten is vetítették, sőt, 2006-ben megnyerte a Titanic Filmfesztivál első fődíját, és már akkor lehetett tudni, hogy egy tudós életéről forgat majd filmet. A Dau készítését viszont olyan titok övezte, hogy még Harkov városában sem tudott senki semmi konkrétat, vadabbnál vadabb pletykák ütötték fel a fejüket az ukrán városban arról, hogy egy bolond filmrendező egy potenciális szektát hozott létre, ahol az uralma alá hajtott az embereket, és úgy viselkedik velük, mintha a sztálini diktatúra alatt tengetnék az életüket a 12 ezer négyzetméteres díszletben. A jeget egy 2011-es GQ-cikk törte meg, Hrzsanovszkij ugyanis beengedett egy újságírót és egy fotóst is a forgatásra, illetve bocsánat, kísérletre, ebből az anyagból aztán meg lehetett tudni azokat a tényeket és részleteket, amiket nagyjából én is felsoroltam eddig.

És még néhányat: az Intézetbe szinte folyamatosan érkeznek az újabb és újabb statiszták, akiket felöltöztetnek korabeli jelmezbe, lefotóznak, felveszik az adatokat, majd elengedik őket. Néha Hrzsanovszkij becsatlakozik a meghallgatásokba, és intim kérdéseket tesz fel a jelentkezőknek, főleg akkor, ha egy fiatal nőről van szó. A lámpákat bemikrofonozták, hogy bármikor lehessen forgatni, és ne kelljen a hangfelvétellel bajlódni. Landau szerepét a rendező egy görög karmesterre, Teodor Currentzisre bízta. Currentzis nem igazán tud oroszul. A GQ újságírója beszélget az Intézet menzájának egyik alkalmazottjával, Olgával, aki egy pillanatra sem viselkedik úgy, mintha egy színésznő lenne, minden egyes válaszával az ötvenes évek illúzióját tartja fenn. Vannak olyan stábtagok, akik csak egy rövid látogatásra érkeztek az Intézetbe, és aztán hónapokig maradtak. Volt olyan, aki az érkezés után nem sokkal elvált az otthon maradt férjétől. A lap munkatársa két nap után már azt veszi észre magán, hogy ő is a magáévá tette a mentalitást, és sűrűn, behódolva elnézést kér a rendezőtől, amikor a fotósa modern szavakat használ, megtöri az illúziót, és arra kéri a statisztákat, hogy pózoljanak neki.



De a GQ cikke sem tudott az igazsághoz közel kerülni: mi a jó ég lesz ebből az egészből? Egy film? Egy sorozat? Egy könyv? Egy kommandós rajtaütés, ahol letartóztatják Hrzsanovszkijt, és felszabadítják azokat a szerencsétleneket, akik még mindig azt hiszik, hogy Sztálin él? A válaszokig 2019 januárjáig kellett várni, amikor bejelentették, hogy a Dau-projekt készen van, de emberi léptékkel még mindig felfoghatatlan. 700 órányi forgatott anyagból összesen 14 filmet és sorozatot vágtak össze. 8000 órányi dialógust rögzítettek, ennek 37 millió szavát le is jegyezték. Félmillió standfotó készült. És mindezt egy installáció keretében kiállították Párizsban.

Az installáció reklámfilmje szerint a Dau digitális projektje a következőképpen működött: belépésnél válaszolni kellett egy rakat nagyon személyes, sőt, intim kérdésre. A válaszaink alapján a rendszer kiválasztott a személyiségünkhöz leginkább passzoló felvételeket a 700 órából, amiket aztán nézhetünk sorban. Bele nem tekerhetünk, de ha unjuk, akkor átválthatunk egy másik szereplőre, egy másik életre. Filmszerűnek tűnt, úgyhogy elkerülhetetlen volt, hogy egy film is legyen belőle. 2020-ra rögtön kettő, a Dau. Natasha és a Dau. Degeneration az idei berlini filmfesztivál műsorán volt először látható a világon, és az előbbit sikerült is megnéznem. Az utóbbi hat órás lett, nagy sajnálatomra csak azután mutatták be, hogy hazajöttem.

A Dau. Natasha (amit Hrzsanovszkij közösen rendezett Jekatyerina Oertellel) főszereplője Natasha, az Intézet kantinjának vezetője. Minden este berúg, undokul bánik a beosztottjával, a már fent említett Olgával. Egy este lefekszik egy francia kutatóval, aki vendégségbe érkezett az Intézetbe, emiatt másnap megkínozza és együttműködésre kényszeríti a titkosrendőrség. Ezt a hajszálvékony történetet két és fél órán keresztül nézzük végig, de a teljes Dau-projekt ismeretében hátborzongató figyelni, hiszen tudjuk, hogy minden, ami a szemünk előtt történik, az a kamera jelenléte ellenére valószínűleg igaz, a több éves kísérlet eredménye.

Az amatőr színészek – bár lehet, hogy az átlagemberek kifejezés jobb lenne – természetesen viselkednek a kamera előtt, és tényleg mintha az életükbe látnánk egy bepillantást. Egy életbe, ami nem létezik, csak valami furcsa, diktatórikus vezetés miatt, amely belekényszeríti őket ebbe a szerepjátékba. Egy életbe, ami banális, tele van hosszú-hosszú, sehova sem tartó jelenetekkel. És aminek minden pillanata igaznak tűnik, még akkor is, amikor borzalmas lelki abúzust látunk.

A Dau. Natasha ugyanis annak a története, hogyan tesz tönkre az állam pillanatok alatt egy emberi életet, és hogyan csavar addig egy ártatlan embert, hogy az behódoljon az államapparátusnak. Ahogy Hrzsanovszkij szándéka is az volt, hogy fogjon egy átlagembert, és addig tapossa egy képzeletbeli csizmával, ameddig az akaratát érvényesíteni tudja rajta. A film egyik jelenetében, nagyjából a felénél, miután Olga és Natasa úgy berúgtak, hogy az előbbi a szemünk előtt hányja el többször is magát, Natasa kifakad az Intézet igazgatójára. A GQ cikkből tudjuk, hogy az Intézet igazgatója nem más, mint a filmrendező maga. A nő zokog, magába roskad, szidja az igazgatót, majd nem sokkal később letörli a könnyeit, elkezdi hajtogatni, hogy ő egy felnőtt nő, akinek ezt ki kell bírnia, majd teszi a dolgát tovább. A film utolsó harmadában egy tartótiszt akkora pofont ad neki, hogy a nem sokkal később játszódó következő jelenetre feldagad az arca. Az utolsó harmadban még borzasztóbb dolgok is történnek.

A Dau. Natasha brutális, borzasztó, elviselhetetlen, de valami olyasmi, amihez foghatóval én még soha nem találkoztam, pedig nézek már egy ideje filmeket. Egy majdnem két és fél órán keresztül tartó színészzaklatás, olyan, ami miatt a nyugati világban Hrzsanovszkij már börtönben, vagy minimum bíróságon ülne. Nem tudom, hogy a maradék 698 órában minek tette ki a szereplőit, de ezek alapján minimum testi-lelki elnyomásnak. Gyomorforgató nézni, ahogy Natasa tűri a megaláztatásokat addig, amíg meg nem törik az akarata, és örömmel aláír bármit, csak hogy szabaduljon.

Sok film beszél erről a témáról, de egyik sem néz ki így. A Dau monumentális díszletéből csak nagyon keveset látunk, a történet nagy része három belsőben játszódik. A kép néha életlen, a hang sokszor recseg, a színészek gyakran visszakérdeznek, hogy mit mondott a másik, mert nem mindig értik egymást. A kamera végig kézben van, nincsenek totálok, nem látjuk épületek külsejét, nem látjuk a várost, nem látunk semmi esztétikusat, csak a szenvedést, az elnyomást, a reszkető, zokogó, megalázott színészeket, akik felsőbb utasításra elviselik a válogatott zaklatásokat. Vagy filmszakadásig isszák le magukat.

Ami a Dau. Natashát olyan bizarr élménnyé teszi, az az, hogy pontosan erről a folyamatról szól. Pontosan arról, hogy a megfelelő mennyiségű erőszakkal és kedvességgel, és ezek váratlan váltogatásával gyakorlatilag bárkit kenyérre lehet kenni, és kényszeríteni lehet arra, hogy olyan vallomásokat írjon, amiknek egy betűje sem igaz. A tartalomhoz illeszkedik a forma, de mind a kettő taszító, sokkoló.

Az orosz politika pornográf propagandának minősítette a Dau ezen részét, amit Hrzsanovszkij abszurdnak tartott. A rendezőt a berlini premier után szembesítették az újságírók azzal, hogy mit mutat be a vásznon, de ő végig azzal magyarázta a vádakat, hogy ez az egész projekt egy kísérlet volt. Az Olgát alakító alkalmi színésznő azt mondta a sajtónak, hogy bizonyos szempontból félelmetes, más szempontból elnyomó hangulatú is volt a forgatás.

“Féltünk, szerettünk, viszonyaink voltak, de nem a forgatókönyv szerint dolgoztunk, hanem ez az életünk volt."

Lev Landau figurája egyszer sem tűnik fel a Dau. Natashában. Talán majd a többiben: a további 13 film témáját meg lehet nézni a projekt honlapján. A leírásokban előjön a szex, a vérfertőzés, az okkultizmus, a nyitott kapcsolatok, a tabuk, a kábítószerek, az alkohol, a viszonyok és a politika. Natasa bűne az, hogy lefekszik egy francia kutatóval – élesben végignézhetjük két középkorú ember szexjelenetét, akiket ráadásul ugyanúgy hívnak a valóságban, mint a szerepüket –, ez pedig az Intézet szabályai szerint hazaárulásnak számít. De melyik hazának?

A Dau. Natasha világpremierje a berlini filmfesztiválon volt.

A Meta továbbra is korlátozza az Index Facebook elérését, így hiába követ minket, híreink nem követik Önt. Facebook-videón mutatjuk, mi lehet ennek az egyik ellenszere, de ha első kézből akar értesülni a legfontosabb hírekről, töltse le az applikációnkat az App Store-ból vagy a Google Playből, illetve kövesse Twitter-csatornánkat!



  • Vennék
  • Biztosítás