Ma ünnepli születésnapját a katasztrófafilmek boomere

– ezt a fenti idézetet a Ryanair legendás aranyköpéseket szállító főnöke, Michael O’Leary mondta, és egészen biztos vagyok benne, hogy ha a Bond-filmeken kívül volt még valami, ami a közvéleménnyel elhitette, hogy a repülés izgalmas, az az Airport volt. Arthur Hailey azonos című, több éves kutatómunkával készült ponyvájából a világ egyik legsikeresebb közönségfilme készült: az inflációhoz igazított amerikai bevételeket tekintve még mindig ott van az 50 legtöbb pénzt hozó film között, tíz darab Oscarra jelölték (többek között magyar operatőrét, László Ernőt is), és megteremtette a sztárokkal kitömött katasztrófafilmek műfaját az egész évtizedre, majd az új évezredre is. 1970. március 5-én, ötven éve volt a premierje New Yorkban.

AZ ALAPANYAG

Az Airport Arthur Hailey regénye alapján készült. A második világháborúban pilótaként is repülő Hailey az írói karrierjét a Flight Into Danger (Repülés a veszélybe) című forgatókönyvével kezdte, amiből a kanadai televízió forgatott egy nagy sikerű tévéfilmet. Később, 1957-ben Zero Hour címmel amerikai mozifilm is készült belőle, és a története szinte egy az egyben megegyezik a későbbi, Airplane! című zseniális paródiával, csak itt halál komolyan tálalják az ételmérgezéstől kidőlt pilóták, és a segítségükre siető, PTSD-től szenvedő veterán kalandját. Hailey sikeres forgatókönyvíró lett, mellette könyveket kezdett írni, és Szálloda című 1965-ös regénye hozta meg neki a bődületes sikert. A könyv 48 hetet töltött a The New York Times bestseller-listáján, és elég jó alapanyagot biztosított a későbbi Airportnak is.

A Szálloda értelemszerűen egy szállodáról szól, ahol a személyes problémákkal is küzdő főszereplőnek különféle kríziseket kell elhárítania egy különösen stresszes időszakban. Hailey másfél évig csak anyagot gyűjtött a regényhez, és a kevéssé ismert, sőt, a nagyközönségtől elzárt iparág aprólékos, minden részletre kiterjedő bemutatása hozhatta meg neki a sikert. Annyira, hogy az Airportban ezt a sémát le is másolta, csak éppen a szállodát egy hóvihartól szenvedő reptérre cserélte.

Hailey az Airport anyagi sikere után, állítólag a könyvelője tanácsára, a Bahama-szigetekre költözött, ahol a haláláig élt és írt. 1979-ben elvileg visszavonult, de egy sikeres szívműtét után annyira erőre kapott, hogy folytatta az írást. A Bahamákon érte el őt a Népszabadság is, amely 1991-ben készített vele interjút, ebben Hailey elmondja, hogy igen, minden könyvét átlagosan három évig írja, másfél év felkészülés után másfél év az alkotói folyamat maga. Amikor az Airporton dolgozott, mindent újra kellett tanulnia, amit a repülőgépekről tudott, mert közben elérkezett a sugárhajtású gépek korszaka. De Hailey nemcsak a gépek technológiájának nézett utána, hanem a pontos szakszavaknak, a hiteles szakmai kommunikációnak, és úgy általában mindennek, ami egy reptéren zajlik.

A központi konfliktust Hailey a való életből vehette, a biztosítási csaló öngyilkos merénylő esete megtörtént 1962-ben a Continental 11-es járatán. A Chicagóból Kansas City felé tartó repülőn Thomas Doty Jr. felrobbantotta magát, a gép személyzete és az összes utas szörnyethalt, amikor a repülőgép egy iowai mezőbe csapódott. Doty azt remélte, hogy a felesége és lánya 300 ezer dollárt kap majd a halála után, de amikor megállapították, hogy a férfi öngyilkos lett, az özvegye csak három dollárt kapott.

A könyv Magyarországon csak 1981-ben jelent meg a Magvető gondozásában, és a Repülés magazin márciusi számában Dr. Moys Péter légijogász ízekre szedte a magyar változatot:

Amennyire Arthur Haileyről elmondható, hogy ismeri a repülés minden csinját-bínját, úgy nem mondható el ugyanez a magyar fordítóról, aki képességeit meghaladó vállalkozásba fogott! A magyar nyelvű kiadás hemzseg a szakszerűtlenül, lelketlenül fordított angol szakkifejezések magyar meg nem felelőitől!

A FILM

Az Airport filmváltozatát 1969-ben forgatták, 1970-ben jelent meg, de László Ernő szélesvásznú képeitől eltekintve olyan, mintha évtizedekkel korábban készült volna, egy olyan világban, ahol az ötven feletti férfiak kíméletlenül nyomulnak a fiatal utaskísérőkre és titkárnőkre, míg a mindenről tudó feleségek otthon szenvednek. Ezt a hatást a két főszereplő jelentősen felerősíti: Dean Martin és Burt Lancaster mindketten az ötvenes évek meghatározó filmsztárjai voltak, előbbi mint a Frank Sinatra-slepp egyik oszlopos tagja, az utóbbi pedig olyan filmek főszereplőjeként, mint a Most és mindörökké vagy A siker édes illata. A rendező George Seaton legnagyobb sikere az 1947-es Csoda a 34. utcában című karácsonyi film volt. Az Airport idején mindhárman bőven túl voltak a karrierjük delelőjén.

A társíróként is dolgozó Seaton a korabeli kritikák szerint meghagyta az eredeti történetszálakat, sőt, legtöbbször a párbeszédeket is. A történetszálak egy filmben egymás után ömlesztve teljesen nevetségesek: egyszerre kell a főszereplő reptérigazgatónak (Lancaster) megküzdenie az utóbbi idők legkeményebb hóviharával, egy hóban ragadt repülőgéppel, a válást bejelentő feleségével, egy pökhendi pilótával (Dean Martin), egy sorozatosan repülők fedélzetére fellógó nénivel, a zajcsökkentést követelő politikussal, és azzal, hogy két napja nem aludt. A film második felében aztán felszáll a Róma felé tartó járat, a fedélzeten az idős hölggyel, a pilótafülkében a pökhendi pilótával, az utaskísérők között pedig az ő terhes szeretőjével (Jacqueline Bisset). A felesége a földön várja. Már ha megérkezik, mert kiderül, hogy ott izzad a 23. sorban az ablak mellett egy öngyilkos merénylő, akinek elég csak megrántania a táskáját, és az egész repülőnek annyi. Mintha a hóvihar és a száz másik probléma nem volna elég.

Ahhoz képest, hogy a hatvanas évek második felére kreatív szempontból eléggé bedurrant az amerikai filmkészítés (előtte készült el a Szelíd motorosok vagy az Öt könnyű darab), az Airport kifejezetten ósdi, régivágású film. Seaton annyiban dobja fel a vizualitást, hogy néha osztott képernyőket használ, amikor telefonon vagy rádión beszélgetnek a szereplők, de egy idő után ez is inkább bazári trükknek hat, nem pedig a történet mesélését segítő hatásnak, mint a korábbi Thomas Crown-ügyben vagy az egy évvel korábbi Woodstockban. László Ernő operatőri munkája csak egy jelenetben látványos igazán, amikor az utaskísérő végigsétál a repülőn, és végig az ő szemszögéből vizslatjuk az utasokat – bár 1970-es szemmel nézve ez a megoldás sem túlságosan eredeti.

Seaton ráadásul Hailey hatására meghagyta a valósághű részleteket a regényből, a szakemberek folyton gombokat nyomogatnak, a megfelelő szavakat használva rádióznak, szakkifejezéseket dobálnak, amit a paródiának szánt Airplane! megnézése után már nem is nagyon lehet komolyan venni, szinte várjuk, hogy valaki véletlenül elszólja magát, hogy mi a vektor, Viktor? Az Airport nagyjából másfél órája azonban a konfliktusok halmozásában és a szakbarbárság jegyében telik, amitől mai szemmel nézve annyira lomha, mint amennyire mondjuk Ingmar Bergman filmjei sosem voltak: egy lassú, lassú, lassú felvezetés a bomba robbanásáig.

Amikor aztán megtörténik az, amit mindenki sejt, az Airport erőre kap 10 percre, és tényleg egy intenzív, izgalmas thriller lesz belőle. De ez az intenzivitás is hamar kivesz belőle, hiába lett a sorozat neve a légikatasztrófákkal egyenlő, az első rész végére csak az öngyilkos merénylő hal meg. Illetve a romantika, mert a két főszereplő házassága is külön-külön tönkremegy.

AZ ÖRÖKSÉG

Igen, sorozatot mondtam, az Airport ugyanis akkora anyagi siker lett, hogy hülyeség lett volna nem folytatni, még úgy is, hogy 1970-ben megelőzte egy film az amerikai bevételek listáján, mégpedig a légikatasztrófákkal egyáltalán nem foglalkozó Love Story. Az Airportot 5 év után követte az Airport 1975, majd az Airport ‘77, végül a The Concorde ... Airport '79. Milyen jó, hogy egyik cím mellé sem kell odaírni az évszámot, mert már voltak olyan előrelátóak a producerek, hogy előre feldátumozták.

Az Airport a rengeteg pénz mellett összesen 10 Oscar-jelölést is begyűjtött: legjobb film, legjobb női mellékszereplő (Maurice Stapleton és Helen Hayes), legjobb operatőri munka (László Ernő), legjobb forgatókönyv, legjobb díszlet, legjobb jelmez, legjobb hang, legjobb vágás, illetve legjobb filmzene kategóriáiban, de csak Hayes kapta meg a szobrot.

Az Airportot aztán nem csak a saját folytatásai követték, a siker hatására megszületett a hetvenes évek amerikai közönségfilmjének egyik archetípusa, a katasztrófafilm. A séma ugyanaz volt: egy rakás nagyon híres színész, egy csomó személyközi konfliktus és egy mindent elsöprő katasztrófa. Irwin Allen producert szokás a műfaj doyenjének tartani, az ő nevéhez fűződik a Poszeidon katasztrófa és a Pokoli torony is. A katasztrófafilmek az évtized végére kifulladtak (a mélypontnak az 1978-as Rajzást szokás tartani, amiben Michael Caine harcol gyilkos méhekkel), az egykor újságíróként dolgozó Allen még pár évig erőlködött, de aztán a zsáner porba hullott, elsüllyedt, kigyulladt, lezuhant.

Egészen addig, amíg egy német rendező nem gondolta úgy, hogy itt az ideje feltámasztani: Roland Emmerich a kilencvenes években, A függetlenség napjával lemásolta a modellt, amiben egy csomó, nagyon népszerű színész próbált túlélni egy globális katasztrófát, jelen esetben az idegenek invázióját. Majd ezt a sémát újra és újra lefénymásolta, de valahogy a globális katasztrófát sikerült úgy felsrófolnia, hogy végül nevetséges lett, a klímaválsággal riogató Holnapután, vagy a világvégével rettegtető 2012 hatalmas CGI-parádé lett, ahol ugyan megvolt a rengeteg szereplő, de elvesztek a még rengetegebb speciális effektusban. Emmerich egy időre pihentette is a katasztrófafilmeket, de 2016-ban A függetlenség napja folytatásával és a 2019-es, második világháborús Midway-jel csak visszakanyarodott oda.

Minden jel arra mutat, hogy az Airportot Magyarországon nem mutatták be moziban, a korabeli magyar sajtó csak arról írt, hogy mekkora bevétele volt, illetve hogy mennyi Oscar-díjra jelölték, és hogy a sikerben hazánk is érintett László Ernő miatt. Ahogy írtam, a könyv először 1981-ben jelent meg, az Albatrosz-sorozat részeként, majd nem sokkal később a tévéműsorokban is feltűnik. A Filmvilág először 1986-ban ír róla, de akkor már az egész sorozat a cikk témája, Szántó Péter pedig úgy fejezi be az anyagát, hogy végignézte az összes Airportot, de mégis az Airplane! a kedvence.

És ez elég jól megmutatja, hogy pontosan mi is az Airport ázsiója: tíz évvel később a paródiája annyira komolytalanná tette minden elemét, hogy már képtelenség komolyan venni, sőt, valamennyire a köztudatból is eltűnt. Amikor másoknak meséltem arról, hogy melyik filmről készül a cikkem, többen is elbizonytalanodtak, hogy akkor most a paródiának lesz évfordulója? Nem, de annak is idén lesz, majd júliusban a negyvenedik. Az Airport viszont egy furcsa jelenség, horribilis mennyiségű pénzt hozott, az elsők között lépte át a 100 millió dolláros amerikai bevételt, 10 Oscar-díjra jelölték, mégis emlékeztetni kell sokakat, hogy melyik is az. Tíz évre példát mutatott Hollywood pénzgyárának, majd amikor kifulladt, egy paródiával szinte nyom nélkül eltűnt. Vajon melyik 2019-es vagy 2020-as filmre lesz ez igaz?

(Borítókép: Dean Martin, Gary Collins és Barry Nelson az Airport című film egyik jelenetében. Fotó: IMDB)