Ilyen bájos, remek gyerekfilmet nagyon rég láttunk

– Te mindent elhiszel, amit a szüleid mondanak?

Elgondolkodtam.

– Nem. Nem mindig.

– És olyankor mit csinálsz?

– Megnézem a Wikipédián.

Hollandia talán legismertebb kortárs gyerekkönyv-szerzője, Anna Woltz már több mint húsz könyvet írt, munkái majdnem ennyi nyelven jelentek meg, több műve magyarul is olvasható, így neve talán a magyar gyerekek és szülők számára sem ismeretlen. Valószínűleg ők örülnek a leginkább annak, hogy az egyik legismertebb művének filmváltozata a hazai mozikba is eljutott.

A 38 éves írónő sikere nem véletlen: modern történetei még a felnőtt olvasók számára is szórakoztatóak, könnyedségük ellenére van mélységük, karakterei pedig emlékezetesek. A 2013-ban megjelent, Tess és én – Életem legfurcsább hete című könyve szintén több díjat hozott neki, majd a bemutatása után öt évvel filmet készítettek belőle.

A nagy sikerű regény filmadaptációját az elsőfilmes, szintén holland Steven Wouterlood rendezte, akitől szintén nem áll távol a gyerekek világa, nem egy gyerekeknek szóló tévés produkció kötődik a nevéhez, sőt, 2019 elején – tehát még a Tess és én bemutatása előtt – a Variety beválogatta azok közé az európai filmesek közé, akikre érdemes odafigyelni. A Variety tippje bejött: a berlini világpremier után a film elhozta a New York-i Nemzetközi Gyerekfilmfesztivál fődíját, illetve számos más gyerekfilmes elismerést is begyűjtött.

A Tess és én egy nyári kaland sztoriját meséli el: a tízéves Samuel (Sonny Coops Van Utteren) egy családi nyaraláson megismerkedik egy nála mindössze egy évvel idősebb, helyi lánnyal, Tessszel, akit az anyja egyedül nevel a Hollandiától északra fekvő Terschelling szigetén. Sam furcsa srác, fiatal kora ellenére folyamatosan az elmúláson, illetve a szerettei elvesztésén kattog. Mindjárt a film nyitójelenetében egy saját magának ásott tengerparti veremben fekve láthatjuk, miközben apja és bátyja a homokban mókázik. Sam a családja legfiatalabb tagjaként arra számít, hogy ő hal meg közülük utoljára, ezért sajátos edzéstervet dolgoz ki az egyedüllét elsajátítására: minden nap egyre több magányosan töltött órát szab ki magának az aprócska holland szigeten, ehhez a karórája stopperfunkciójával méri az időt.

Tess (Josephine Arendsen) szintén igazi különc, sőt, talán még Samuelnél is furább (ne csodálkozzunk, ha esetleg Vada Sultenfuss ugrik be róla a My Girlből): első blikkre egy vagány, de akaratos, hosszabb távon viszont egyenesen elviselhetetlen kiscsajnak tűnik, aki állítása szerint sosem kér bocsánatot, és valamiért mindenáron meg szeretne tanulni szalszázni. Ám miután felfedi a titkait, hirtelen minden furcsasága értelmet nyer. Ahogy a bogaras gyerkőcök egymásra találnak, Sam közelebbről is megismeri a világítótornyáról és gyönyörű partjairól híres sziget mindennapjait. De bármennyire is közel kerülnek egymáshoz, csupán egy hetet tölthetnek együtt.

Woltz könyvének filmváltozata egy jól kinéző, szép gondolatokkal, de talán még annál is szebb helyszínekkel teli családi mozi lett, ami pont annyi drámát és mélységet enged meg magának, amennyit – a Csukás István-i szabályoknak megfelelően – még pont elbír egy gyerek lelke. Egy hagyománytisztelő film, amelyik ismeri és használja a gyerekfilmes toposzokat (spoilerveszély miatt nem részletezem), de közben mer modern lenni – mobiltelefon és Facebook ugyan csak ímmel-ámmal szerepel a történetben, cserébe viszont kapunk néhány tetovált szülőt és némi kikacsintást Justin Bieberre.

Az erős személyiségű, felnőttesen gondolkodó gyerekeket közben esendő, távolról sem tökéletes felnőttek ellensúlyozzák – Tess anyja például egy egyedülálló, kivarrt anyuka, aki olykor-olykor feminista lózungokkal tömi a lánya fejét.

Pontozni ezúttal felesleges, Steven Wouterlood filmjét nevetséges lenne ugyanazon a skálán elhelyezni, amelyiken mondjuk A Keresztapát, a Schindler listáját vagy a Marvel-filmeket értékeljük, legyen elég annyi, hogy Anna Woltz könyvéből egy szerethető, nem kínos, a célközönség igényeinek megfelelő gyerekfilm készült.