A Vadnyugattól Tarantinóig: Morricone legjobb filmzenéi

GettyImages-156950351
2020.07.06. 21:30

91 éves korában elhunyt Ennio Morricone, akit bátran lehet a filmtörténelem egyik legnagyobb hatású zeneszerzőjének hívni. Az olasz zeneszerző munkássága több generációnyi filmesre volt óriási hatással, ezért összeszedtük azokat a munkáit, amelyek leginkább meghatározták a karrierjét.

Pár dollárral többért (1965)

Ugyan az Egy maréknyi dollárért talán ismertebb filmje a Dollár-trilógiának, mint a folytatás, de Morricone zenéi közül a második részhez írott az emlékezetesebb. Ugyan a védjegyének számító fütyülés, fel-feltűnő akusztikus gitár és a háttérvokál ugyanúgy megjelenik annak a filmnek a zenéjében is, a folytatás talán mégis emlékezetesebb lett a doromb használatával és a fütyüléssel, amelynek dallama évtizedekre meghatározta a westernfilmek hangulatát.

A Jó, a Rossz és a Csúf (1966) 

Talán még ennél is ismertebb lett a zene, amit Morricone a Dollár-trilógia utolsó filmjéhez készített. Ha bárki bárhol meghallja, azonnal Clint Eastwood és a Vadnyugat jut az eszébe, ahogyan áll két rosszarcú cowboy valami poros koszfészek főterén, és hosszú percekig hunyorognak egymásra. Persze ehhez az is kellett, hogy Morricone a dobokkal utánozza a lódobogás hangját, de a zenében hallani valódi állatok hangját is, például a szintén a védjegyévé váló prérifarkas-üvöltést. A Guardiannek 2001-ben azt nyilatkozta Morricone, hogy alapvetően az avantgárd, kísérleti zenei háttérből jön (és nagy hatással volt rá Ligeti György munkássága), ezért megszokta, hogy természetes hangokkal keveri a saját zenéjét. Ezért is döntött úgy, hogy bizonyos filmekhez valódi állatok hangját veszi fel.

Navajo Joe (1966)

Visszatérő motívum Morricone filmzenéjében a Navajo Joe-ban is hallható, már-már sakálszerű csordaüvöltés, ami akkor szólal meg először, amikor egy csapat bandita lemészárol egy békés indián törzset a film legelején. Ez a négyperces jelenet nagyon jól illusztrálja, hogy Morriconének mennyire jó drámai érzéke volt. Miközben a Sergio Corbucci rendezte Navajo Joe talán nem annyira ismert, mint Morricone többi munkája (valószínűleg azért, mert maga a film nem egy nagy szám), Quentin Tarantino Kill Bill-filmjeinek köszönhetően évtizedekkel később egy új generáció is megismerhette a zeneszerző munkásságát.

Gyönyörök kertje (1967)

Silvano Agosti radikális baloldali rendező Gyönyörök kertje című 1967-es, Olaszországban csak cenzúrázva bemutatott filmjéhez (amit Hieronymus Bosch híres oltárképe ihletett) Morricone nagyon merész zenét komponált. Egy körmenet alatt például elképesztő grúvok aláfestésével szólongatják az Urat:

Volt egyszer egy Vadnyugat (1968)

Morricone munkásságának egyik csúcsteljesítménye, ami igazán kontextusba helyezte a szájharmonika hangját a westernekben. A legerősebb benne mégis az, ahogy szép lassan erősíti a feszültséget azzal, hogy legelőször csak egy szájharmonika el-elhaló hangját hallani, aztán fokozatosan lesz egyre gazdagabban hangszerelve a zene, hogy aztán egy idő után már belépjenek a dobok és a vonósok. Annak idején 10 millió példány kelt el a filmzene-albumból, és hosszú időre Morricone mellé kötötte Edda Dell'Orso énekesnőt, akivel utána rendszeresen dolgoztak együtt.

Kristálytollú madár (1970)

Volt idő, amikor Morricone évente 12-13 (!!!) filmhez is írt zenét, és bőven nem csak a westernekhez. A Kristálytollú madár című giallo horror Dario Argento első rendezése volt, ami egyben az olasz misztikus thriller-horror műfaját is nemzetközileg ismertté tette. Morriconét az 1968-as Rosemary gyermeke ihlette, amikor megírta ezt az egész furcsa, altatódalra hasonlító, mégsem nyugtató hatású dalt, ami a xylofon használata miatt valahogy feszültséget kelt az emberben.

Maddalena (1971)

Morricone zsenialitását jól jelzi, hogy sokszor képes volt még közepesnek is nehezen nevezhető filmekhez is emlékezetes zenét írni. Ilyen például a Maddalena, amit pár megátalkodott filmőrülten kívül csak nagyon kevesen ismernek. Annál jobban ismerik a filmhez írt zenét, pontosabban a Come Maddalena és a Chi Mai című számokat. Főleg az utóbbi kelt önálló életre az évtizedek során, 1981-ben például A Profi című Jean-Paul Belmondo-filmben volt hallható, de később több BBC-produkcióban is használták, amelynek köszönhetően a Chi Mai egészen a második helyig jutott 1981-ben a brit kislemezlistán. Nem rossz teljesítmény egy tök ismeretlen film zenéjétől.

Az ördögűző 2. - Az eretnek (1977)

Talán a legerősebb példa a "rossz film, jó zene" kategóriára. Az ördögűző folytatását gyűlölték a nézők és a kritikusok, de Morricone itt is tudott egyedit alkotni. A filmben több helyen merít a westernekben is tetten érhető mediterrán gitártémákból és lódobogásszerű dobokból, de legérdekesebb talán a Magic and Ecstasy című dal a filmben. Itt érezhetően nagy hatással volt Morriconéra a '70-es évek amerikai rockzenéje a menetelős basszussal, a torzított gitárral és a rock and roll dobolással, de refrének meg verzék helyett megelégedett a kedvenc kis kántálós női vokáljával, ami annyi helyen visszaköszön.

A dolog (1982)

Hogy Morricone mennyire értett a feszültségkeltéshez, arra jó példa a John Carpenter-féle A dolog 1982-ből. Carpenter arról is volt ismert, hogy saját maga is szerzett zenéket a filmjeihez, azonban A dolog-hoz inkább felkérte Morriconét, mert európaibb hangzást szeretett volna. Morricone hangszeres és elektronikus zenével is készült, mert nem tudta, hogy pontosan mit vár tőle Carpenter. Végül az amerikai rendező olyan zenét választott, ami a saját stílusára hasonlított, és hiába igyekezett később Morricone is ehhez igazodni, több mint egy órányi fel nem használt zenét írt a horrorfilmhez. Úgy, hogy egyébként nem látott belőle előtte semmi részletet. Végül Carpenter az elektronikus változatot preferálta, aminek ez lett az eredménye:

A misszió (1986)

Még maga a zeneszerző is az mondta, hogy ha valamiért megérdemelt volna egy Oscart, az A misszió filmzenéje. Itt Morriconénak a dél-amerikai dzsungelvilághoz és a 18. századi gyarmatosításhoz kellett zenét írnia úgy, hogy egyszerre legyen benne az európai zenei kultúrából és az őserdők bennszülötteinek világából. Hiába nyert a film Arany Pálmát és több Oscart, és hiába készített Morricone csodálatos zenét a filmhez, végül nem kapott érte szobrot.

Bugsy (1991)

A hírhedt amerikai gengszterről szóló neo noir filmhez Morricone átállt egy lassabb, szimfonikusabb hangzásra, ami azért valamennyire ismerős lehetett már az amerikai maffiafilmekből. Hiába tudott ebben a műfajban is nagyot alkotni Morricone, végül a Szépség és a szörny zenéje vitte el az Oscart 1992-ben.

Maléna (2000)

Pár évvel később ismét Oscar közelébe került, akkor a Maléna című olasz-amerikai romantikus dráma miatt. Itt Morriconénak Szicília jellegzetes hangzását kellett visszaadnia a világháború alatt úgy, hogy a filmben a fókusz végig Monica Belluccin és a szépségén van. Ebben az évben egészen brutális volt a legjobb filmzenéért járó Oscar mezőnye, mert Morricone mellett jelölve volt egy másik legenda, John Williams (A hazafi) és Hans Zimmer (Gladiátor) is, de végül a Tigris és sárkány zeneszerzője vihette haza a díjat.

Sorstalanság (2005)

Ez inkább csak érdekesség, hiszen a Sorstalanság annak idején nagyon sok kritikát kapott azért, mert egy ennyire sötét, komoly témához egész egyszerűen nem illett Morricone lágy, már-már pozitív hangulatú zenéje.

Aljas nyolcas (2015)

Egyesek szerint Tarantino leggyengébb filmje, mások szerint az egyik legjobb. Tarantino ugyebár hatalmas rajongója Morriconének, több filmjéhez is felhasználta a zeneszerző zenéit, illetve később dolgoztak is együtt. A rendező annyira imádja az olasz munkásságát, hogy van zenéje, ami felbukkant a Becstelen Brigantykban és a Kill Billben is, ahogy a Django elszabadul sem mentes Morriconétól. Aztán az Aljas nyolcasban Tarantino végre igazán kihasználhatta Morricone képességeit. Nem volt könnyű az olasz zeneszerzőnek, mert a film 90 százaléka végig egyetlen zárt térben játszódik, mégis képes volt hozzá olyan zenét szerezni, ami maximum csak nyomokban emlékeztet a westernes múltjára, és sokkal több elemet tartalmaz a horrorfilmes munkásságából.

(Borítókép: Ennio Morricone egy 2012-es koncerten Bolognában. Fotó: Roberto Serra / Iguana Press/Redferns / Getty Images Hungary)



  • Hírek
  • Bankszámla