Meghalt Ennio Morricone
További Cinematrix cikkek
- Az új Dűne-sorozat pont arról szól, amitől napjainkban a legjobban rettegünk
- Maradj csak szenvedő, irányítható és gyermek
- Ryan Reynolds felesége miatt újraforgatták a Deadpool & Rozsomák végét
- Jeff Goldblum fiai már kitalálták, mit szeretnének örökölni apjuk 40 millió dolláros vagyonából
- „A csók egy baromság” – Ridley Scott cáfolta Denzel Washington állításait
Hétfő hajnalban elhunyt Ennio Morricone világhírű zeneszerző, írja a La Repubblica. Az olasz napilap szerint a 91 éves Morricone egy római kórházban hunyt el, miután szerencsétlenül esett. Az Oscar-díjas zeneszerző temetését szűk körben tartják.
Morricone a filmtörténelem egyik legnagyobb hatású zeneszerzője volt, leginkább az olasz és amerikai westernfilmekhez (Egy maréknyi dollárért, A Jó, a Rossz és a Csúf, Volt egyszer egy Vadnyugat) írt zenéi miatt vált ismertté, de több Tarantino-filmen (Volt egyszer egy Hollywood, Aljas nyolcas) és modern amerikai produkciókon is dolgozott, mint például A Mars-mentőakció. Szintén ő szerezte a Sorstalanság zenéjét.
Bár a legnagyobb filmzeneszerzők között tartják számon, karrierje során mindössze egyetlen Oscar-díjat kapott, 2016-ban az Aljas nyolcasért – kilenc évvel azután, hogy a Filmakadémia életmű-Oscart adott neki.
Azon kevesek közé tartozik, akit öt évtizedben is jelöltek Oscarra. Először 1979-ben, legutoljára pedig 2016-ban.
Ugyanebben az évben kapott saját csillagot Hollywoodban.
Az Oscar mellett három Grammy-díjat, négy Golden Globe-ot, hat BAFTA-díjat nyert el élete során, és több mint 70 millió példányban keltek el a lemezei.
Karrierje során több mint 500 filmhez és tévés produkcióhoz írt zenét, és olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint John Carpenter, Brian De Palma és Oliver Stone.
A spagettiwesternektől Tarantinóig
Morricone 1928-ban született Rómában, édesapja zenekari trombitás volt, aki egészen kis korától tanította különböző hangszereken játszani, és 1940-ben, tizenkét évesen beíratta az Accademia Nazionale di Santa Cecilia zeneakadémiára. A háborús években Morricone trombitát, zeneszerzést és kórust tanult, és 1946-ban lediplomázott trombitaszakon. A zeneakadémiát 1954-ben hagyta ott, amikor zeneszerzésből is diplomát szerzett.
Morricone kiskorától kezdve kísérletezett zeneművek írásával, első önálló művét 1946-ban szerezte. Az 1950-es években Morricone rengeteget dolgozott, komolyzenei darabokat írt, játszani kezdett egy jazzegyüttesben és popénekeseknek is írt dalokat, valamint rádiójátékoknak szerzett zenét. A könnyebb műfajokban főként azért próbálta ki magát, hogy el tudja tartani a családját, 1956-ban ugyanis feleségül vette barátnőjét, Maria Traviát, és a következő évtizedben négy gyermekük született. Travia férje alkotótársa is lett, több kompozíciójához ő írta a szöveget. 1954-től Morricone filmzenéket is írt ismertebb zeneszerzők neve alatt ghost writerként.
A kiugrást végül Luciano Salce Il federale című második világháborús filmje hozta el számára, amelynek zenéjét 1961-ben már a saját neve alatt írta. Salcéval ezután több filmen is együtt dolgozott. A következő évtizedben Morricone egy sor olasz vígjátékhoz szerzett zenét, bár ezek nem voltak különösebben emlékezetes darabok, ő maga később azt mondta, hogy "első filmjeim könnyed komédiák vagy kosztümös filmek voltak, amelyekhez egyszerű, nagyon könnyen megírható zene kellett, ezt a műfajt később sem hagytam el teljesen, amikor már sokkal fontosabb filmeken dolgoztam nagy rendezőkkel."
Morricone karrierje 1964-ben vett lendületet, amikor találkozott Sergio Leone olasz rendezővel. Leone egy európai gyártású westernfilmen dolgozott, aminek az akkor még ismeretlen, fiatal Clint Eastwood volt a főszereplője. Az Egy maréknyi dollárért műfajt teremtett: megszületett a spagettiwestern műfaja, a fülbemászó filmzene pedig Morriconét egy csapásra híressé tette. Morricone részben korábbi szerzeményeit használta fel a munkához.
Leone filmjei azért lettek ilyenek, mert azt akarta, hogy a zene fontos szerepet játsszon bennük, és gyakran elnyújtotta a jeleneteket, mert nem akarta, hogy a zene véget érjen. Ezért ilyen lassúak ezek a filmek – a zene miatt
– emlékezett vissza később első közös munkájukra.
Amiről egyébként nem volt nagy véleménnyel: "Leone legrosszabb filmje és én az én legrosszabb filmzeném", állította.
A film ennek ellenére hatalmas siker lett, és nemcsak Európában, hanem az Egyesült Államokban is, ahol 1967-ben mutatták be (érdekesség, hogy Morricone ekkor még Dan Savio álnéven szerepelt). Leone a filmet trilógiává fejlesztette, 1965-ben elkészült az első folytatás Pár dollárral többért címmel, 1966-ban pedig A jó, a Rossz és a Csúf, amit a trilógia legsötétebb, de egyben legjobb darabjának tartanak. A rendező nem változtatott a bevált recepten, a főszereplő mindhárom filmben Eastwood volt, a zeneszerző pedig Morricone. A Dollár-trilógia dollármilliomossá tette Morriconét, mivel 1968-ra csak Amerikában félmillió példány fogyott a filmek zenéjéből kiadott lemezből.
A spagettiwestern-korszak csúcspontja az Olaszországban 1968-ban, Amerikában 1969 májusában bemutatott Volt egyszer egy Vadnyugat volt. Morricone filmzenéje önálló lemezen 1972-ben jelent meg, és tízmillió darabot adtak el belőle. A zene ezúttal is előbb készült el, mint a film, és Leone állítólag előírta, hogy a forgatás közben végig szólnia kell, hogy a színészek a zene által inspirálva formálják meg a szerepeiket. A kapcsolat a szerepelők és a hozzájuk tartozó zenei téma között mindenesetre kivételesen szoros a filmben.
Leone mellett Morricone más olasz westernrendezőkkel is dolgozott, bár a velük készített a filmek közel sem voltak olyan emlékezetesek. Morricone olyan keresett lett, hogy filmzeneszerzésen kívül már semmi mással nem volt ideje foglalkozni, ami nem is csoda, mivel csak 1968-ban húsz filmhez írt zenét. A spagettiwestern műfaja az 1970-es évek elején hanyatlásnak indult, és Morricone is másféle filmek felé fordult, a korszak nagy olasz rendezői közül együtt dolgozott Bernardo Bertoluccival (Novecento), valamint Pier Paolo Pasolinivel, akinek Salò, avagy Szodoma 120 napja című hírhedt filmjéhez ő írta a zenét 1975-ben. A Salò annyira túlment minden határon, amit a filmművészetben addig elfogadhatónak tartottak, hogy Pasolini egyszerűen nem merte megmutatni az elkészült filmet Morriconénak, mert félt, hogy letiltja a zenéjét. Morricone végül moziban nézte meg: "Nem tetszett, nem az én ízlésem szerint való" – mondta róla.
A 80-as években Morricone megint sok közönségfilmben vállalt részt, elsősorban horrorokban. John Carpenterrel, akinek A dolog című, nagysikerű 1982-es horrorfilm zenéjét írta, furcsán alakult az együttműködése. Carpenter felkereste Morriconét Rómában, de kiderült, hogy saját elektronikus zenei tervekkel érkezett: "Miért hívott engem, ha saját maga akarja megcsinálni?" – kérdezte Morricone. "Mert imádom a zenéjét, ezért" – válaszolta Carpenter. Morricone végül úgy írta meg a zenét, hogy szinte semmit nem tudott a filmről, de igyekezett Carpenter stílusában dolgozni, a rendező pedig kiegészítette a túl rövidre sikerült anyagot a saját szerzeményeivel.
Két évvel később, 1984-ben Morricone elvállalt egy utolsó közös munkát Sergio Leonéval, a Volt egyszer egy Amerika című nagyszabású bűnügyi filmet Robert De Niróval a főszerepben. A zenét sokan Morricone legjobb kompozíciójának tartják, különösen a melankolikus Deborah-témát, ami eredetileg egy másik filmhez készült az 1970-es években, de annak rendezője visszautasította. Az énekesnő, Edda Dell'Orso Morricone számos más zenéjéhez is a hangját kölcsönözte. Egy másik Oscar-díjas gengszterdráma, az Aki legyőzte Al Caponét című 1987-es Brian De Palma-film zenéjéért Morricone Grammy-díjat kapott, az 1930-as éveket idéző hangzást azzal teremtette meg, hogy átvett részleteket a korszak legjelentősebb jazz zenésze, Duke Ellington műveiből. De Palmával két további filmen dolgoztak együtt, és kifejezetten jól kijöttek egymással, bár időnként voltak súrlódásaik:
De Palma csodálatos! Tiszteli a zenét, tiszteli a zeneszerzőket. Az Aki legyőzte Al Caponét-nál mindennel elégedett volt, amit javasoltam neki, de aztán akart egy olyan számot, ami nekem egyáltalán nem tetszett, és természetesen ebben nem tudtunk egyezségre jutni. Olyasmi volt, amit én nem akartam megírni – egy diadalmas darab a rendőrségről. Kilencszer futottam neki, és direkt a lelkére kötöttem, "kérlek, ne válaszd a hetediket", mert az volt a legrosszabb. És persze mit választott? A hetediket. De nagyon jól passzol a filmhez
– jegyezte meg epésen egy interjúban évtizedekkel később.
1988-ban kezdődött Morricone rendkívül sikeres együttműködése Giuseppe Tornatore rendezővel, akinek Cinema Paradiso című filmje a következő évben a legjobb külföldi filmnek járó Oscart is elnyerte. A film zenéjét Morricone fiával, Andreával közösen írta, Tornatoréval a közös munka egészen 2013-ig tartott.
Morricone késői korszakának másik nagy rendezője Quentin Tarantino volt, aki a spagettiwesternek rajongójaként mindkét Kill Bill-filmben felhasználta Morricone 1960-as évekbeli szerzeményeit. A 2009-es Becstelen brigantyk zenéje nyolc korábbi Morricone-számot tartalmaz az 1970-es évekből, a 2012-es Django elszabadul-hoz pedig Morricone már egy teljesen új dalt is írt. Tarantino és Morricone együttműködése végül a 2015-ös Aljas nyolcas-ban teljesedett ki, a western zenéjét teljes egészében Morricone írta, és a következő évben elnyerte vele a legjobb filmzenének járó Oscar-díjat. A zeneszerző akkor 87 éves volt, és ez életkori rekordot jelentett – Hollywood végre megadta neki az elismerést, ami a közvélekedés szerint már évtizedek óta járt volna neki.
(Borítókép: Ennio Morricone 2019-ben. Fotó: Pier Marco Tacca / Getty Images Hungary)
Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem tartjuk etikusnak reklámok elhelyezését.
Részletes tájékoztatást az Indamedia Csoport márkabiztonsági nyilatkozatában talál.
Rovataink a Facebookon