Remake a hátunk közepébe

Coming outtal kezdjük: nem vagyok huszonéves, elkényeztetett angol nő, aki szó szerint ezüstkanállal a szájában született, és eszem ágában sincs üres tekintettel magam elé meredni, mindezt vívódásnak eladni, és random barátnőimet kiházasítani/idegileg teljesen tönkre tenni. Emma, az utolsó olyan Jane Austen-regény főhőse, ami az írónő halála előtt (1815-ben) jelent meg, persze ettől még szerethető, legalábbis ha nem kell kötelezően elolvasnod az egyetemen a Büszkeség és balítélet mellé. A legismertebb, Oscar-díjjal is jutalmazott filmverzióban Emmát azért lehetett bírni, mert Gwyneth Paltrow nevét akkoriban (1996) leginkább a Hetedik miatt emlegették, és nem a vaginagőzölés terén elért sikereiért vagy az aranyárban mért fürdőgolyókért.

És még egy coming out: amikor a csajom terhes volt a fiunkkal, és a kisember nyugtalan volt odabent, két film zenéje volt, ami megnyugtatta (és amiket azóta is szívesen hallgat), az Emmáé és a Keira Knightley-féle Büszkeség és balítéleté, szóval nem nagy túlzás, ha azt mondom, az Emma forgatókönyvét, ha nagyon muszáj lenne, fejből le tudnám írni. Nem azt mondom, hogy az egyetemes filmtörténet sokkal kevesebb lenne, ha az Emma nem készül el, de egy alapvetően kedves film, a színészek láthatóan nagyon szerettek 18. századbeli jelmezekben bohóckodni, páran, Paltrow mellett Toni Collette, Alan Cumming, Jeremy Northam vagy a világtörténelem legborzasztóbb parókáját irigylésre méltó önuralommal a fején tűrő Ewan McGregor pedig néhol remek dolgokat művelnek egy nem éppen acélos alapanyaggal, aminek ugyanolyan a vége, mint minden romkomnak.

A többi feldolgozás közül bele-belenéztem pár tévésbe (a Kate Beckinsale-Mark Strong-féle dettó 1996-os), de egyik sem volt nagyon meggyőző,

A Spinédzserek volt még az, ami megfogta az embert, főleg azért, mert Amy Heckerling filmje nem követte szorosan a regényt, csak elemeket, motívumokat vett át abból, ráadásul modern környezetbe, a kilencvenes évek Beverly Hills-ébe helyezte a cselekményt, amit Alicia Silverstone, Brittany Murphy és Paul Rudd a hátán vitt el.

Hogy ezek után miért rendezne bárki is 2020-ban egy full kosztümös, a regényhez és a klasszikus feldolgozásokhoz ragaszkodó remake-t, azt soha nem fogom megérteni, mindenesetre az elsőfilmes Autumn de Wilde így döntött, és tízmillió dollárból, a főszereplő Anya Taylor-Joy-on és a veterán Bill Nighy-n kívül kevésbé ismert arcokkal (Johnny Flynn, Josh O'Connor, Callum Turner, Mia Goth, Miranda Hart, Amber Anderson, Rupert Graves, Gemma Whelan) forgatott egy olyan filmet,

A sztori maradt (nahát) a régi, azaz Emma, miután nevelőnője férjhez megy, kinéz magénak egy havernőt, mert az apja, aki egyedül "neveli" anyja halála óta, nem nagyon tud mit kezdeni a huszonéves nővel. Harriet Smith lesz az áldozat, akiről Emmán kívül senki nem gondolja, hogy arisztokrata család leszármazottja, aki a körülmények áldozataként kénytelen szegény sorban élni. És miközben Emma azon mesterkedik, hogy Ms. Smith-t kiházasítsa, kis híján tönkreteszi vagy három ember életét, közte a sajátját is, míg rá nem döbben, hogy az emberek nem legófigurák egy terepasztalon, és persze a végére minden kiegyenesedik.

Csak az a vég, na az 124 perc alatt jön el, egy elég lassan csordogáló, a regényt és a többi feldolgozást ismerőknek nem sok újat mutató filmben. Akik most ismerkednek a György-korabeli angol társadalmi berendezkedéssel, biztos jobban élvezik a filmet, bár az nekik is fel fog tűnni, hogy a jelmezre és díszletre elköltött pénz mellett a színészekre, vagy inkább az instruálásukra mintha nem maradt volna idő, és mindenkire rábízták, hogy hozza a karaktert, ahogy gondolja. Ez mondjuk egy Bill Nighy esetében megoldás lehet, mert rutinos színészről van szó, de még

Az egyenetlen színészi játék és a koncepció nélküli rendezés vége egy fiatalokkal eljátszott, vagy inkább felolvastatott, 1815-ös romantikus regény. Se nem oszt, se nem szoroz.