Életem során többet pelenkáztam, mint színészkedtem

A Remény című svéd film egyszerre egy komor, de reményteljes történet egy családanyáról, aki borzasztó diagnózist kap a kezébe az orvosától, és betekintés az egyik legismertebb skandináv rendező mindennapjaiba is. A Remény rendezője ugyanis a saját élményeiből és orvosi kálváriájából építkező Maria Sødahl, aki civilben Hans Petter Moland élettársa, Moland pedig a legismertebb norvég rendező manapság (Az eltűnés sorrendjében, Dermesztő hajsza), akinek a karaktere szintén megjelenik a filmben, méghozzá a barátja és gyakori főszereplője, Stellan Skarsgård alakításában. Szóval Skarsgårdnak az a feladat jutott, hogy eljátszhatja a barátját, aki azonban sem a való életben, sem a Remény-ben nem mindig kifejezetten pozitív figura.

Többek között erről kérdeztük a színészt még februárban, a berlini filmfesztiválon tartott bemutató idején. Ami még fél éve sem volt, de már olyan, mintha évekkel ezelőtt készítettük volna. A koronavírusról nem esik szó – Skarsgård gondolkodás nélkül kezet fogott velem és az interjún részt vevő két másik újságíróval –, de a gyerekeiről, Amerikáról, és főleg arról, hogy ő hogyan élte meg azt az időszakot, aminek a bensőséges pillanatait újra el kellett játszania, csak most egy jó barátja szerepében.

A Remény a tervek szerint július 16-án kerül a magyar mozikba.

Milyen érzés eljátszani valamit, amire ön is emlékszik?

Huszonöt éve ismerem őket, ismerem az egész családot, és tudtam, hogy mi történt, amikor történt. De amikor az ember dolgozik, az meló, akkor nem gondolkodik ilyesmin. Nem próbáltam őt eljátszani. Minden, ami a filmben történik, úgy történt a valóságban is, de én nagyon nem vagyok olyan, mint ő, ahogy Andrea sem olyan, mint Maria.

Voltak fenntartásai, mielőtt elvállalta a szerepet, vagy az elejétől fogva benne volt?

Amikor Maria először mondta, hogy filmet fog ebből forgatni, nagyon szkeptikus voltam. Azt hittem, hogy ez neki most egy terápia lesz, ahol kiadja magából, amitől szenvedett, és még egy nyomorult rákos film lesz belőle, biztos nyálas és szentimentális lesz, és sajnáltatni fogja majd magát. De aztán elküldte röviden a Remény történetét, akkor még csak két papírlap volt az egész. És vicces volt. Nevettem, amikor elolvastam. Akkor rájöttem, hogy jó lesz ez, megvan már a kellő távolsága. Tudják, milyen ez, amikor az ember nagyon benne van egy témában, olyan lesz, mint a Rózsabimbó az Aranypolgárban: valakinek mindent jelent, a többiek meg szart sem értenek belőle. Maria egy nagyon józan nő, visszatekintve látja a hibáit, látja, hogy mennyire lehetetlenül viselkedett néha, és mennyire megviselhetett mindenkit rajta kívül, hogy a saját halála megszállottja lett. Szóval én a két papírlap után igent mondtam.

És megfelelt a cselekmény az ön emlékeinek? A film azzal kezdődik, hogy igaz történeten alapul, vagy legalább is a rendező emlékein.

Ez az ő változata. Ha Hans Petter is elkészítené ugyanezt a filmet, teljesen más lenne. Nem is ért mindennel egyet amúgy. Szóval ha egy tippet mondhatok önöknek, ha esetleg a barátaik elválnak, ne válasszanak oldalt, mert olyankor két különböző univerzum ütközik.

Vannak nagyon bensőséges pillanatok, mint amikor megbeszéli a főszereplő házaspár, hogy megcsalták-e egymást. Maria Sødahl hogyan instruálta önt ezeknél a jeleneteknél?

Nem beszéltünk erről annyit. Ott volt minden a forgatókönyvben. Az élet nem fekete-fehér, nem szomorú vagy vidám, folyton változik. Egy megcsalásról szóló beszélgetéshez is meg lehet találni azt a hozzáállást, amitől más lesz. Biztos vagyok benne, hogy Maria nem örült annak, amit a férje mondott a való életben akkor, de később már máshogy látta.

Milyen érzés a legjobb barátja hibáit eljátszani?

Már nem vagyunk barátok. Dehogyis, csak viccelek. Szándékosan nem Hans Petter Mollandot játszottam a filmben, annak ellenére, hogy ő maga szabad kezet adott Mariának abban, hogyan ábrázolja őt. Aggódott is miatta. Biztosan vannak dolgok, amik idegesítik a filmben, de abban is biztos vagyok, hogy a Remény után sokkal jobb szemmel fognak tekinteni rá. Az én volt feleségemet is diagnosztizálták rákkal. Az ember teljesen elveszve érzi magát olyankor. Nem tud mit tenni. Vannak, akiknek jól megy az egyhelyben ülés és a kézfogás, én inkább belelovalltam magam a szervezkedésbe, hogy ne kelljen neki semmivel sem foglalkozni. Lehet, hogy többet kellett volna a kezét fognom, nem tudom.

Az egész filmben ön olyan, mintha teljesen meg lenne döbbenve, mintha non-stop sokkos állapotban lenne.

Hát persze, mert lövése sincs, mit tudna tenni. Amit meg tesz, azt rosszul teszi. És beszélni sem beszél sokat.

Mit volt a legnehezebb eljátszani?

A legnehezebb az, amikor az unalmas, mindennapi, egyáltalán nem drámai pillanatokba kell valami életszerűt belevinni. Két hónapig a forgatás alatt csak Andreára koncentráltam, és őt figyeltem, ez pedig rengeteg energiát adott. Azt nem olyan nehéz eljátszani, hogy valaki rossz hírt kap, nem olyan bonyolult, ezerféleképpen lehet reagálni.

Önnek miről szólt inkább ez a film? A szerelemről vagy a betegségről?

Igazából a betegségről csak egy picit szól. Az csak a mechanizmus a történet mögött, és őszintén szólva, nem túlságosan érdekes. Inkább arról szól, hogy ő hogyan reagál a betegségre. És aztán hogy a férfi hogyan reagál a feleségére, mi történik közöttük, és mit kapar ez elő a múltból. Arról is, hogy mit lehet ilyenkor mondani a gyerekeknek. Ez egy család története is, egy olyan családé, ami tele van hibákkal, de mégis fantasztikus. Szerintem ez a sztori csodálatosan csapong.

Milyen volt a gyerekekkel eljátszani, hogy egy nagy család?

Nekem nyolc gyerekem van, szóval úgy kellett tennem, mintha csak hat gyerekem lenne!

Mit szól a gyerekei sikeréhez? (Alexander, Bill és Gustav mind sikeres színészek - KD)

Örülök, hogy sikeresek, mert az ellenkezője nem olyan kellemes. De a siker nem is annyira fontos őszintén szólva, én jobban szeretem azt látni, amikor együtt vannak, és ahogy egymással viselkednek. Jól esik az, amikor találkozok olyan kollégákkal, akik dolgoztak velük, és azt mesélik, hogy milyen kedvesek voltak a fiaim. Többet ér ez, mint egy bármilyen díj. Bill fiam nemrég rendezett egy kisfilmet, amiben én szerepelek, és a testvére, Gustaf, és azt annyira élveztem.

Miről szól?

Egy Edgar Allan Poe-adaptáció, a Bon-Bon című novellából készült. Gustaf játssza az ördögöt. Annyira jól szórakoztunk.

Nem akarta ön játszani inkább az ördögöt?

Dehogyis, jó volt őt nézni.

Sosem zavarta önt, hogy színészek akartak lenni többen is?

Nem. 16 éves koruktól azt csináltak, amit akartak az életükkel, én nem akartam beleszólni. A legnagyobb veszélyt a gyerekekre a szülők jelentik.

Ön azon kevés színészek egyike, aki rendszeresen dolgozik Hollywoodban, de mégis otthon él, Svédországban. Miért?

Teljes őrület lenne nyolc gyerekkel Amerikába költözni. Meg őszintén szólva, annyira utálatos egy rendszer van ott. A nőkkel is hogyan bánnak, mindenki úgy könyveli el, hogy óriási siker, hogy Harvey Weinstein nem fogja többet csapkodni a feneküket, miközben ennek kellett volna lennie a minimumnak a kezdetektől fogva. Az Egyesült Államokban nincsen gyes, nincsen ingyenes óvoda, és szerencsés vagy, ha kapsz egészségügyi ellátást. És ez az egész egy nagyon konzervatív berendezkedést szolgál ki, mert persze, hogy a nő otthon fog maradni, ha nem tudja kifizetni a horribilis összeget a bölcsődére. A gyerek azt látja, hogy anya otthon van, apa dolgozik, és ez a mentalitás öröklődik tovább.

Ön hogyan tudta összeegyeztetni a munkát a gyerekneveléssel?

Nem is olyan régen kiszámoltam, hogy mennyit voltam otthon 1989-tól kezdve, akkor hagytam ott a Dán Királyi Színházat. Az jött ki, hogy évente 8 hónapot voltam otthon a gyerekekkel, a maradék 4 hónapban pedig forgattam, de általában akkor is vittem őket magammal. Életem során többet pelenkáztam, mint színészkedtem.

Pedig most olyan, mintha folyamatosan dolgozna, sorban jönnek ki a filmek és sorozatok, amikben szerepel.

Csak véletlen egybeesés. Azt a rövidfilmet kivéve semmit sem forgattam 2019 júniusa óta. Lett volna egy kínaiak által finanszírozott film, de ott kihúzták a dugót.

Érzi a késztetést, hogy folyamatosan dolgozzon? Fél attól, hogy elfelejtik, ha nem csinálja?

Nekem az teljesen oké, ha elfelejtenek. De nagyon élvezem a munkát, még most is. Sok szerepet nem vállalok el, inkább maradok otthon és főzök. Néha kell pénz a hozzávalókhoz, és néha meg szembejön egy érdekes szerep. Az utóbbi 30 évben évi négy hónapot dolgoztam intenzíven, szerintem ez egy jó arány.