Költözzön külföldre az, akinek két anyja van

Majdnem öt éven keresztül forgatta Dér Asia és Haragonics Sára egy egynemű pár örökbefogadásának történetét. Hiába a hosszú forgatási idő, ez a dokumentumfilm talán nem is érkezhetett volna jobbkor, hiszen a téma az elmúlt hónapokban egyre aktuálisabb lett. 

Miután Magyarországon Alaptörvénybe foglalták, hogy az apa neme férfi, az anyáé pedig nő, illetve ezzel párhuzamosan szigorították az egyedülállók örökbefogadási procedúráját, talán nem meglepő, hogy ebben a filmben jelentős hangsúlyt kap a politika. Politikamentesen beszélni, filmet készíteni erről a témáról nem is lehet, pontosan azért, mert a kormány nyíltan csinált politikai kérdést a melegek örökbefogadásából.

Két nőt láthatunk, egy párt, gyermeket szeretnének. Úgy gondolják, ez az élet értelme: felnevelni valakit akkor is, ha az a gyerek roma származású, vagy fennáll az esélye annak, hogy szellemileg sérült.

A film hangvétele egyedi: a nézőkből nem erőszakol ki érzelmeket. Talán ezért is nagyon erős az a hetvenöt perc, amivel gazdálkodik. Struktúrája olyan, mintha az ember néha Nóra és Virág háza felé venné az irányt, és benézne hozzájuk az ablakon. Képeket kapunk, jeleneteket hosszú évek folyamatából. A főszerepben nem a leszbikusság áll, nem is a hátrányos helyzetű kisgyerek, hanem az, hogyan formálódik három ember egy családdá. Mert ugyan mondatokba lehet foglalni, és törvénybe lehet írni, hogy mit jelent a család fogalma, a gyakorlat nem ilyen egyszerű.

Ahhoz, hogy különálló emberekből egy család lehessen, mérhetetlenül sok munka, elfogadás, kompromisszum és tanulás útján lehet eljutni. Félreértés ne essék, ez a procedúra akkor is ugyanaz, ha egy gyerek házasságba születik. Hiszen akkor is emberek egymásra hangolódásáról van szó.

Ebben a filmben is ezt lehet látni. Az örökbefogadást megelőző teendőket, a várva várt telefonhívást követő felőrlő várakozást. Az eufóriát, amit a gyermek érkezése jelent, majd a rengeteg nehézséget és problémát, ami már maga a gyereknevelés. Azt, hogy két ember hogyan találja meg szülőként a közös hangot, vagy hogy egy gyerek hogyan fejlődik, és hogyan fedezi fel környezetét.

És a nézőknek nem azon kell gondolkozniuk, hogy itt épp azonos nemű szülők nevelik a gyereküket, hiszen nem azon vitatkoznak, hogy rakjanak-e ki az ajtóra szivárványos zászlót, vagy sem, hanem arról megy a tanácskozás, mennyi csokit kéne adni egy fejlődő szervezetnek.

A történet lassan bontakozik ki, ám mérhetetlenül fontosak benne a csöndek. Amikor a szülői teendőktől fáradtan, a gyerekkel való hadakozást követve kiégve bámul maga elé Nóra, vagy ahogyan Virág fürkészve próbálja megérteni, hogy a nő, akit szeret, min megy keresztül. Majd ahogyan a közbeszédben egyre több szó esik a melegekről, a hangulatuk már globálisabb problémák miatt lesz komor. Ehhez elegendő egy-egy nyilatkozat a tévében vagy a rádióból elkapott részlet.

A világ, amit Virág, Nóra és a családjukba csöppenő Melissza életéből megismerünk, halad valahová. Félelmeik valósak vagy véltek, nem számít, hiszen az világos, hogy két felnőtt ember azt érzi, hogy gyermekét nem tudja biztonságban és tágabb környezetük elfogadásával felnevelni. Így a film felétől felvetődik a külföldre költözés lehetősége.

Bár a kérdés az esetükben nem hétköznapi problémából fakad, attól még nekik is ugyanazokat a témákat kell átbeszélniük, mint bárki másnak. Külföld, rendben. De melyik ország? Mi a fő szempont a döntéshez? Hogyan hatna ez a gyerekre, hogyan hatna rájuk, ha mégis itthon maradnának? Melyik nyelvterület az ideális, hol és milyen munkalehetőségek vannak?

A film erőssége abból fakad, hogy a két nőt nem úgy ábrázolja, mintha csak azért, mert egymást szeretik, mások lennének. Ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, mint más, ellenkező nemű párok, ugyanolyan nehézségekkel találkoznak, mint más, gyermeküket nevelő szülők. A különbség annyi, hogy nekik nem csak ezekkel a dolgokkal kell számolniuk.