Godzilla és Kong harca nem tabletre való

–

A Godzilla Kong ellen egy egyszerre rendkívül látványos szörnyes film, a két felhőkarcoló méretű szörnnyel a főszerepben, és egyben fájó emlékeztetője is annak, hogy mennyire jó volt ezeket a filmeket a moziban, a hatalmas filmvásznon nézni.

A két felhőkarcoló méretű szörny harcát 4K-ban néztem meg a viszonylag nagy képernyőjű tévémen, de még így is bőven hiányérzetem volt. Ha 8K-ban láttam volna a filmet, jóval nagyobb tévén, akkor is ugyanezt éreztem volna. Az Adam Wingard által rendezett szörnyfilm ugyanis pontosan olyan alkotás, amelyet moziban, egy hatalmas filmvászon előtt (lehetőleg a hetedik sor közepéről, vagy akár még előrébb, ha az utolsó pillanatban esik be az ember a sajtóvetítésre) ülve kell nézni, egy 

Talán nem is készülhetett volna olyan film, amely láttán szomorú hiányérzetünk lehet az ilyen echte popcornmozik iránt. Két gigászi szörnyeteg küzdelmét nem a tévé előtt kuksolva kell megtekinteni, de most mégis rá vagyunk erre kényszerítve.

No és amúgy a film jó volt? – kérdezhetik olvasóink joggal, szóval vágjunk bele a kis szomorú felvezető után a kritikába. 

Mindenki azt nézi, ahogy ezek püfölik egymást

A bevezetőnek (a saját kesergésemen túl) más oka is van: a Godzilla Kong ellen alapvetően a látványra épül, és bár persze van egy szokásos, könnyen emészthető katasztrófafilmes sztorija is, az annak minőségét, illetve jelentőségét tekintve egyaránt háttérbe szorul.

A Mortal Kombat, vagy más hasonló verekedős videójátékok felállásához hasonlóan itt a 

amelynek a szereplők ilyenkor legtöbbször csak tátott szájú statisztái.

A látvány pedig tényleg elképesztően profi, akár a gigantikus összecsapásokat, akár az apró részleteket nézzük. Előbbinél a hatalmas pofonok, harapások, ide-oda hajigálások késztetik szájtátásra a „statisztákat”, miközben gigantikus hadihajókat süllyesztenek el, vagy felhőkarcolókat rombolnak le. Emellett pedig 4K-ban megkülönböztethetjük Kong szinte minden egyes szőrszálát – még a legszőrszálhasogatóbbak sem panaszkodhatnak ezen a téren – Godzilla ráncos hüllőbőrének a legapróbb részleteit – oly mértékű élethűséget, amilyet eddig filmben vagy videójátékban sem nagyon tapasztalhattunk.

Ha a japán szörnymozi filmzsáner, a „kaidzsú” vizuális elemeit nézzük, akkor nem kell panaszkodnunk: Wingardnak maximálisan sikerült visszaadnia, amit ezekben a filmekben láthattunk. Az 1954-es Godzilla volt az első ezen filmek sorozatában, és bár ahhoz a filmhez képest ez a Godzilla már sokat változott, de amikor Hongkongban megjelenik, hogy törjön és zúzzon a felhőkarcolók között, az egyértelműen emlékeztet az '54-es klasszikusra. Természetesen Kong majd szintén tiszteletét teszik a városban, és kettőjük 

nem okoz csalódást.

A lehengerlő látvány magáért beszél, és a film zömét dominálja – bár az alkotók igyekeztek más téren is jeleskedni, de ez azért nem igazán jött nekik össze. 

A szokásos felállás

A két „kaidzsú” (hiszen a japán szó nemcsak a filmes zsánert, hanem magukat a szörnyeket is jelöli) egymás elleni Mortal Kombat verekedését összekötő történet egyébként egész emészthető, sőt, tűrhető, bár a Függetlenség napja és hozzá hasonló filmek szintjét meg sem próbálja felülmúlni.

Az ilyen mozikból megszokott „eposzi seregszemle” itt is a szokásos, vagy legalábbis a megszokott klisékből építkezik. Az egyik főszereplő Nathan Lind (Alexander Skarsgård – True Blood, Tarzan legendája), aki egy tudóst alakít, aki egyben Walter Simmons (Demian Bichir), a gátlástalan és

felkérésére is foglalkozik Konggal. Ilene Andrews (Rebeca Hall – Marston professzor és a két Wonder Woman) a másik, sokkal lelkiismeretesebb kutató és a „Kong-suttogó”, aki a gigantikus majmot felügyeli egy süketnéma kislánnyal Jiával (Kaylee Hottle) egyetemben – utóbbi egyfajta érzelmi kapcsolatban is van Konggal. Simmons lányának is szerepe van a filmben: a bombázó külsejű, viszont nem túl tehetséges mexikói színésznő: Eiza González alakítja, és egy félkatonai szervezetet irányít, amely többek között speciális, futurisztikus járműveket használ.

Mindez önmagában azért elég harmatos felállás lenne, viszont a forgatókönyvírók egy melléksztoriszálat is a filmbe passzíroztak Madison Russel (Milly Bobby Brown – Stranger Things, Enola Holmes) szerepeltetésével, aki egy másik tudós, Mark Russel (Kyle Chandler) lánya, és aki a „pajtásával”, Joshsal (Julian Dennison) és egy összeesküvés-elméletekről szóló podcastet üzemeltető – eléggé vicces – „whistleblowerrel”, Bernie Hayesszel (Brian Tyree Henry) együtt kutatnak a szörnyeket övező rejtélyek nyomában. Bernie egyébként az ügyeletes bohóc a filmben, és a poénjai vagy bénázásai időnként tényleg kacagtatóak, máskor kevésbé, de összességében valamennyire feldobják ezeket a jeleneteket. 

csak más színészekkel, más hasonló filmekben, más kontextusban, a történet és annak fordulatai is máshonnan köszönnek vissza, de szerencsére a túlzottan giccses, érzelgős jelenetektől, vagy idegesítően ripacskodó színészektől megkíméltek minket a film alkotói.

A megszokott katasztrófafilm-történet nem túl eredeti vagy emlékezetes, de teszi a dolgát, és nem zavar bele túlzottan a két szörny epikus küzdelmébe. 

Moziban egyszer újra megnézem

Talán a nem túl „tolakodó” történetnek köszönhetően is éreztem úgy, hogy ezt a filmet a látványvilág miatt muszáj lesz még egyszer a járvány lecsengése és a mozik újranyitása után ismét megnézni.

Persze, még messze nem tartunk ott, szóval aki leül a Godzilla Kong ellen elé, az lehetőleg minél nagyobb tévét válasszon ki ehhez – ez az a film, amit tényleg 

(például: tableten vagy okostelefonon).