A film, amiben még a statiszták is bűnrosszak

Ez az év olyan ingerszegény, hogy az emberek még a rossz filmekre is ki vannak éhezve. Legalábbis ezt bizonyítja, hogy a Lecsap csapat megjelenése óta a napi toplisták elején szerepel a Netflix nézőinek a körében.

Ennek két oka lehet: az egyik, hogy a streamingszolgáltató platform felismerte, hogy most bénább produkciókkal is hasítani lehet, ezért már meg sem erőlteti magát, vagy szimplán csak szerencséjük volt, mert jó időben dobták ki a Lecsap csapat című szuperhősös vígjátékot a vidámságra és szórakozásra éhező nép elé.

Vannak filmek, amik annyira rosszak, hogy már jók, és vannak olyanok, amik zseniálisan parodizálják a kliséket, és ettől lesznek izgalmasak. Sajnos a Lecsap csapat a két kategória torz szerelemgyereke, mindkét szülőjének legrosszabb génjeit örökölte, így lett egyszerre nagyon rossz és klisés, mellőzve minden eredeti ötletet.

Ennél többet viszont nem ad. Nem lesznek nagy hahotázások, inkább csak homlokráncolás, hogy az írók és az alkotók tényleg komolyan gondolták-e, hogy a Lecsap csapat bármilyen szempontból jó lehet. Már a cím sem adott okot a várakozásra, sőt szinte ráerősít a tényre, hogy itt valami nagyon kedveskedős-mókás dolgot várhatunk. Persze ez csak a magyar fordítás, az eredeti cím Thunder Force, ami lényegesen jobban hangzik, mint a „cs” betű indokolatlan halmozása. Bár ha ezt nézzük, a magyar fordítás mégiscsak tökéletes, mert tükrözi a produkció minőségét.

A történet alapja az, hogy egy meteor becsapódik a földbe, aminek következtében emberek szupererőhöz jutnak, ám valamiért pont olyanok, akik alapból szociopaták, így egytől egyig gonosszá válnak, és terrorban tartják a társadalmat. Három ilyen szupergonoszt lehet megismerni, akiknek amúgy egy kivételével kifejezetten bénák a képességeik. De nem viccesen bénák, csak simán ötlettelenek.

Aztán egy nap egy szupergonosz kinyírja az egyik főszereplő szüleit. A gyerek megfogadja, hogy ha felnő, akkor megbosszulja őket (Bruce Wayne?), ehhez pedig tanulásba menekül, hogy génmanipulációval magának is szuperképességeket tudjon varázsolni. Barátnőjével tinikorban összevesznek, felnőttként újra egymásra találnak, majd jönnek a bonyodalmak. Mindkettejüknek lesz különleges képessége, az egyiküké a láthatatlanná válás, a másiké a szupernagy erő.

A színészi felhozatallal nincs probléma, a főszerepben Melissa McCarthy és Octavia Spencer, akik már számtalan filmben bizonyították a tehetségüket, viszont ebben a produkcióban mintha mindketten takaréklángra állították volna magukat. Octavia Spencer karaktere annyira unalmas és lényegtelen, hogy ha nem lenne képessége a láthatatlanná válás, akkor sem venné észre senki, hogy benne van a legtöbb jelenetben.

Melissa McCarthy pedig ugyanazt a kedves tramplikaraktert hozza, amit a legutóbbi pár évben az összes filmjében: elővette a szerephez megfelelő, jól begyakorolt gesztusokat, mimikákat, és elsütött belőle párat.

Az egész film alatt egyre inkább erősödik az érzés, hogy ezt az alkotók sem gondolták komolyan. A probléma ezzel az, hogy ez a zavar végig hangsúlyosabb, mint maga a történet. Ebben a produkcióban még statisztálni is ciki, amit leginkább az utolsó jelenet képkockái bizonyítanak. De hogy ez mi, nem spoilerezém, talán csak annyit, hogy ez az első és az utolsó pont, amikor a képernyőn látottakkal a néző is tud azonosulni.