Feminista bosszúvágy fekete humorral, sok-sok csavarral

Az Ígéretes fiatal nő a bosszúálló filmek egy különleges változata, amelyben a női főszereplő nem öli meg az áldozatait, hanem tőrbe csalja és megalázza őket. Az elsőfilmes Emerald Fennell több Oscar-díjra jelölt alkotásának a fanyar, fekete humor és a váratlan, intelligens csavarok a legfőbb erényei.

Nehéz lenne tagadni, hogy a metoo-éra és a hollywoodi girl power korszak mennyi trashfilmet eredményezett régi franchise-ok erőltetett, izzadságszagú „csajosításával” (Szellemirtók, Ocean’s 8 – Az évszázad átverése, Charlie angyalai), de nem úszták meg a DC- (Ragadozó madarak és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) vagy a Terminator-franchise-ok sem (Terminator: sötét jövő). Ezenkívül Margot Robbie másik feminista filmje, a fárasztóan didaktikus, Botrány című filmdráma is valahol ide sorolható. 

Ha hiányzik a tehetség, önts bele még kétszer annyi ideológiát

– ez volt eddig a producerek, forgatókönyvírók, rendezők mantrája, és talán a koronavírus-pandémia is kellett ahhoz, hogy végre összekapják magukat, és az  Ígéretes fiatal nő képében egy olyan filmet láthassunk, ahol színvonalasan, intelligensen nyúlnak ehhez a témához. 

Rape and revenge – kissé másképpen

Az Ígéretes fiatal nő egyben egy másik, igen erősen B (vagy bizonyos esetekben zsé) műfajból: a „rape and revenge”-ből ered, ahol a főszereplő egy nemi erőszakot elszenvedett áldozott rokona, kedvese, vagy esetleg az áldozat maga, és bosszút áll. A műfaj legklasszikusabb darabja a Charles Bronson-féle Bosszúvágy (és annak folytatásai), ahol az ikonikus színész – az első részt leszámítva – kevésbé ikonikus filmekben iktatta ki a feleségét egyszer, a lányát többször is megerőszakoló különféle bűnözőket. Ez a téma újra és újra előkerült más krimikben, akciókrimikben is, de az erőszakos vagy más módon sokkoló akciójelenetek tobzódásán kívül a legtöbb film keveset tudott hozzáadni az eredeti koncepcióhoz.

Amiben az Ígéretes fiatal nő alapvetően más az eddig felsorolt filmekhez képest, hogy nem sulykol, nem ideologizál, nem próbál brutális jeleneteket indokolatlanul erőltetni vagy didaktikusan feminista üzenetekkel fárasztani a nézőt. Bár a Carey Mulligan által nagyszerűen alakított Cassandra éppolyan elszánt a bosszúhadjáratában, mint mondjuk Charles Bronson a maga idejében, de Cassandra nem lövi le az estelente elcsábított, kanos fickókat – akiknek megjátssza, hogy alaposan felöntött a garatra, így könnyű préda lehet számukra –, hanem csak vérig alázza őket.

Erre egyébként alapos oka van: a legjobb barátnőjét, Ninát 15 évvel korábban egy osztálytársuk, Al Monroe (Chris Monroe) leitatta, és a kollégiumi szobájában mások szeme láttára megerőszakolta; az egyetemi társai nem álltak ki a lány mellett, az intézmény vezetése és az igazságszolgáltatás pedig – bizonyíthatóság hiányában – nem foglalkozott a panasszal. Nina emiatt öngyilkos lett, Cassandrát pedig ez akkora sokként érte, hogy otthagyta az orvosi egyetemet, és az éjszakai alázós bosszúi mellett az élete sem haladt semerre: 30 évesen is a szüleivel él, magas szintű tanulmányai ellenére egy kis kávéházban barista, és magánélete, párkapcsolata sincs. 

A szerelmi szál sem konvencionális

A film azért elég hamar kifulladhatna, ha csak az „öldöklés helyett buta és szexéhes pasik alázása” lenne a fő motívum, ám Cassie egy idő után találkozik Ryannel (Bo Burnham), egy intelligens, sármos és rendkívül szellemes férfival, aki anno Cassie évfolyamtársa volt, mielőtt a lány otthagyta volna az orvosi egyetemet.

Az elég problémásan induló kapcsolatukat (melyet szintén sikerült kellő humorral, intelligensen ábrázolni) Emerald Fennell ügyesen vegyítette a történetbe, kellő kontrasztot adva „a férfiak zöme ostoba, és ugyanazt akarják” történeti szálnak. A bosszúhadjárat melletti, korábban elég egysíkú életében Cassie-nek a váratlan szerelem konfliktusokat okoz, de egyben egy kiút lehetőségét is kínálja számára. 

Fekete humor

Az Ígéretes fiatal nő nagy erényei közé tartozik a fekete, fanyar humorú történet, az ügyesen megírt, szellemes párbeszédek és a rendkívül jól kidolgozott karakterek. Emerald Fennell nemcsak Carey Mulligant irányította biztos kézzel, de a többi színész is nagyszerűen tud érvényesülni a filmben. A fiatal nő „bosszúi” egytől egyig mulatságosak, férfiként sem éreztem didaktikusnak vagy bosszantónak, ahogy Carey leszámolt „áldozataival”. A helyenként sokkoló történeti csavarok is jól illeszkednek a történetbe és a film különleges hangulatába egyaránt. 

Gyengébb pillérek

Amit mégis hiányoltam, az a Nina-szál erősebb kidolgozása, illetve a Cassie-vel való barátságuk, kapcsolatuk sincs elég erőteljesen kidolgozva. Ennek hiányában viszont Cassie önsorsrontó motivációja a több mint tízéves bosszúálló életmódra és saját magánéleti csődjére nem nyugszik elég biztos alapokon.

Másrészről érdekes a kiválasztott „fegyvernem” kérdése is a forgatókönyvet is jegyző rendezőnő részéről... Bár Cassie alázásai Emerald Fennell szerint hatalmas traumaként érhetik az éjszakai életben, bárokban, szórakozóhelyeken durván nyomuló fickókat, de aki férfiként például valamelyest megfordult a pesti éjszakában, az tökéletesen tisztában van vele, hogy a nők gyakran alapból mennyire szeretik lealázni az egyszerűen csak ismerkedő, udvarló férfiakat – sokszor mindenféle leitatás, bármilyen rossz szándék, illetve a hölgy részéről „bosszúvágy” nélkül. Nos, az a helyzet, hogy az ilyet sokan már megszoktuk, akkora sokként nem ér minket... E kissé naiv látásmód miatt pedig veszít valamennyire drámai súlyából az Ígéretes fiatal nő.

Fennell filmje mégis kellőképpen izgalmas, szellemes és feszes alkotás ahhoz, hogy apró hiányosságain felülemelkedjünk. Egyben bizonyítéka annak is, hogy lehet minőségi „csajos” filmet csinálni, csak kellő tehetség kell hozzá szinte minden téren.