Ezüstöt érdemel a szörnyen aranyos Disney-sztori

A hetekben debütáló Luca (k-val ejtve, hiszen olasz filmről beszélünk) már a hazai mozikban is megszipogtatja a nézőket. 

Eddig egyetlen mesén sírtam az elmúlt 23 évben, igaz, azon minden egyes alkalommal. A könnycsatornáimat máig működésbe hozó animációs film – ki hitte volna – nem más, mint Az oroszlánkirály. 

Nem sírok, csak nedves a szemem!

– mondogattam totyogós koromban anyukámnak, mintha szégyellnem kellett volna a megható történet rám gyakorolt hatását. Két évtizeddel később, azaz most, újra megjelent egy Disney/Pixar-koprodukció, amely miatt valami hasonló történt a szememmel: Enrico Casarosa rendezése, az olasz kisvárosban, Portorossóban játszódó Luca két tengeri szörny kalandjait mutatja be. 

A két szörnyen jó barát a vizek védett világát elhagyva a szárazföldön próbál érvényesülni – pontosabban egy képzeletbeli Vespa nyergébe pattanva körberobogózni a földet. Az álmokig azonban – szó szerint – rögös út vezet.

A Disney+ streamingszolgáltatón június 18-án debütáló, de a hazai mozikban – a megcsappant mozilátogatási kedvhez képest is – nagy nézőszámmal futó, fejlődéstörténetként kategorizálható film elsősorban a gyerekeket célozza meg, mégis találni benne olyan rejtett, felszín alatti utalásokat, amelyek az idősebb korosztálynak szúrnak szemet. A TikTokon egyik napról a másikra hatalmas karriert befutó film bizonyos jeleneteit már az is kívülről idézi, aki soha nem látta a mozit.

Az olasz folklór, a Cinque Terre (a Ligur-tenger öt települése: Riomaggiore, Manarola, Vernazza, Corniglia és Moterosso al Mare), valamint Enrico Casarosa ifjúsága inspirálta sztori olyannyira személyes alkotás, hogy a rendező gyerekkori barátja után nevezte el Albertónak a főszereplő szörny, Luca pajtását. Sőt, még a karakterek személyisége is megegyezett: míg a Casarosa Lucához hasonlóan visszahúzódóbb, addig Alberto kalandvágyó és nagy dumás személyiség. 

A Luca kiszámítható történet, mégis számos csavart rejt, és a megjósolhatatlan pillanatok nem is a főszereplőkkel, sokkal inkább a mellékszereplők háza táján történnek. A karakterek tökéletesen beleillenek a környezetükbe és a korukba, és ahogyan az egy felnövéstörténettől elvárható, mindegyik szereplő karakterváltozáson megy keresztül (bár nem mindegyik szereplő kapja meg a karakteréhez méltó – vagy éppen a történet egészének megértéséhez szükséges – lezárást). 

Készült már ennél gördülékenyebb és logikusabb animációs film is, tekintve, hogy a két főszereplő lény (fiú?), Luca és Alberto mellett feltűnő Giulia (lány!) karaktere nem sok vizet zavar – a történet végkifejletét tekintve legalábbis biztosan nem. Ugyanez elmondható a főszereplő közvetlen családjáról is, akikről szinte semmit nem tudunk meg, holott az ő szájukból elhangzott mondatokat is jó lett volna alátámasztani…

Térjünk azonban vissza Giuliához: más szempontból igenis szükséges a lány és környezete ábrázolása. Nemcsak Giulia, hanem édesapja, Massimo is eltér az átlagtól. Míg az eltökélt, vörös kislányt különcnek titulálják a helyi lakosok, addig apja, a fél karral született halász a fogyatékossága ellenére is példaképként szolgál mind a lánya, mind Luca és Alberto, a szintén furcsa, alakváltó fiúk szemében. 

A negatív karakterek (merthogy nem készülhet mesefilm antihősök nélkül) tenyérbemászó külsejükkel formázzák meg a rájuk szabott szerepet, megjelenésük papírformaszerűen váltja be a hozzájuk fűzött „reményeket”. Történetük tanulságos, cselekedeteik visszataszítóak, ezért válnak belőlük tökéletes rosszfiúk, akiket első pillantásra megutál a néző. 

Dan Romer zeneszerző művei hűen tükrözik mind a klasszikus olasz muzsikákat, mind a Disney és a Pixar zsánerét.

Ami pedig a külalakot illeti, szintén nem lehet ok a panaszra: lenyűgöző látványvilágot nyújtanak a színpompás képkockák, az olasz Riviérára megszólításig hasonlító tájak. És a lényeg: az emberi alakot öltő vízi szörnyek fiúkként, lányokként, férfiakként és nőkként is hasonlítanak állati másukra.

A Kis hableány? Némó nyomában? Mindkettő, és egyik sem. A szokásos sémára ráhúzott sztori: lázadás a szülők ellen, szabadságvágy, a saját személyiség kiteljesedése, kalandok, csapdák, csalódások, happy end. A filmeken síróknál – legalábbis nálam így volt – a végén törik el a mécses. A Luca nem szárnyalja túl a klasszikusokat, de élvezetes, humoros és megható mese.