Nagyot szól az Atypical utolsó évada a Netflixen

Keserédes napra ébredtek július 8-án a Több, mint normális (Atypical) rajongói: ekkor debütált ugyanis a sorozat negyedik, egyben utolsó évada. A Netflix egyik legszerethetőbb, legfelkapottabb és leggyorsabban fogyasztható – ugyanakkor bizonyos szempontból megosztó – szériája négy év után végre elérkezett az utolsó fejezethez. Sajnos. 

Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalni az Atypical lényegét, akkor azt mondanám: a műsor egy, az önállóvá válás rögös útján elinduló autista fiú, az önmagával vérre menő harcokat megvívó és érzelmileg gyakran megingó húga, valamint a se veled, se nélküled kapcsolatban felváltva őrlődő és virágzó szüleik mindennapjait megfilmesítő sorozat. Zárójelben még hozzátenném, hogy tucatnyi más, a saját problémáikkal megküzdő karakter is kiemelt figyelmet, mondhatni, főszerepet kap, de ebben a szériában talán éppen ez a pláne. Hiába az autista Sam (Keir Gilchrist) a főszereplő, az ő története semmivel sem kap több figyelmet, mint bárki másé.

(Ami talán nem is baj, tekintve, hogy a közösségi médiában sokan kritizálták a sorozatot, arra hivatkozva, hogy nem reálisan ábrázolja az autizmust. Megint mások éppen az ellenkezőjét állították: többen leírták, hogy pontosan úgy éreznek és viselkednek, mint a sorozat hőse, és különben is, az autizmus egy spektrum, tehát nincs két egyforma érintett.) 

Nem túlzok, amikor azt állítom, hogy ez a streamingszolgáltató legnézhetőbb sorozata. Annak ellenére, hogy egyetlen filmet sem vagyok képes egyhuzamban megnézni (hát még a sorozatokat…), az Atypical korábbi évadjait egy ültő helyemben néztem végig, és most sem volt másként. Öt órán át ragadtam a képernyőre – igaz, közbeiktattam egy csontkovácsot és egy franciaórát –, de nem telt napokba, esetleg hetekbe, hogy befejezzem a műsort. 

Van benne valami, ami egész egyszerűen leköti az embert. Talán az, hogy valódi problémákat érint, és nem próbálja meg felfújni vagy eltúlozni azok jelentőségét. Humoros, szerethető, fiataloknak szóló műsor, amely nincs tele erőszakos elemekkel, szexjelenetekkel vagy káromkodással, mégis könnyen fogyasztható, és még könnyebben emészthető. 

Bevallom, eleinte kicsit tartottam tőle, hogy épp az ellenkezőjét fogom tapasztalni, ám legnagyobb örömömre ez az évad sikerült a legjobban. Hogy miért? Mert tényleg

Bár a sorozat eddig is érintette az alábbi a témákat, mintha most egy kicsit komolyabban, ugyanakkor a megszokott humorral és korhatárra való tekintettel illesztené be a mentális betegségek taglalását, a halált és a gyász folyamatát, a szülő-gyerek kapcsolat megannyi változatát, a megfelelési kényszer alatt teljesíteni kényszerülő fiatalok szélmalomharcát, a szexuális orientáció és nemi identitás sokszínűségét, önmagunk megismerését, a barátság fontosságát és a megbocsátás erejét. 

Együtt sírunk, együtt nevetünk, együtt szorongunk, együtt stresszelünk a karakterekkel – kizárt dolog, hogy valaki ne tudjon legalább egy (ha nem több) szereplővel azonosulni.

Ahány ember, annyi személyiség: Casey (Brigette-Lundy Paine) és Izzie (Fivel Stewart) életkörülményeit például fényévek választják el egymástól, a lányok a közös szenvedélynek hála azonban végleg kiismerik önmagukat. Sam (Keir Gilchrist), Paige (Jenna Boyd) és Zahid (Nik Dodani) kaotikus triója a maguk módján egyszerre életképtelen, mégis a jég hátán is megélő fiatalok – szó szerint.

Elsa (Jennifer Jason Leigh) és Doug (Michael Rapaport) mintha szerepet cserélt volna: a néző az utóbbit pofozná fel szívesen. És Evan. Evan (Graham Rogers) is megjelenik, hiszen nincsen Atypical a filmes univerzum legszerethetőbb exbarátja nélkül…

Mondhatni, négy év alatt felnőtt a sorozat, igaz, nem lett teljesen hibátlan, hiszen a lezárás számos kérdést hagy maga után. Sajnos azonban – utolsó évad lévén – aligha kapunk választ a felmerülő kérdésekre. Így legalább szabadon szárnyalhat az ember fantáziája…