Erős idegrendszer kell Fabricius első nagyjátékfilmjéhez

A nulladik percben kezdődik a nyomasztás Fabricius Gábor első nagyjátékfilmjében. Az Eltörölni Frankot a nyolcvanas évekbe kalauzol, hogy a politikai pszichiátria kevéssé ismert arcát mutassa be. Ide a másként gondolkodókat utalták be, ahogy a film egy megfelelő stratégiailag pontján elhangzik:

azért, hogy a nyílt vagy zárt osztályon pihenjék ki a stresszt.

A kényszerpihenő különös és sokszor ismeretlen módszerei filmért kiáltottak. A mozikban október 8-ától látható alkotást a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon mutatták be először, ahol az alkotás elnyerte a leginnovatívabb film díját. A főszerepet alakító Fuchs Benjámint, aki a magyar underground zene egyik legígéretesebb tehetsége, Starlight-díjjal tüntették ki ugyanitt.

Fabricius első nagyjátékfilmje a brutalista világ ma is élő kulisszái között játszódik.

Az ő feladata volt annak az orwelli-kaffkai világnak a megkreálása, ahol büdös, rohadt és koszos minden. Erre dolgozott rá szépen a hangeffektekért felelős brigád, gratuláció emiatt Zányi Tamásnak, aki a Saul fia hangjáért elnyerte a cannes-i filmfesztivál technikai nagydíját (Volcano Award) és az amerikai hangmérnökök „Oscarjának” tartott Golden Reel-díjat is. 

Nos, eddig azt hittem, hogy csak az iskolatáblán megcsúszó kréta hangját utálom, de kiderült, hogy az írógépét, a falon kaparászó körmökét, a rádióból monotonon szóló szocialista dicshimnuszokét, valamint mindazokat az eddig ismeretlen tartományokban megbújó hangokat is, amelyek világában értő módon vezette a nézőt a film minden percben, szünet és kegyelem nélkül.

Persze a téma sem indokolt semmiféle harmóniát, a Dobos Tamás által létrehozott képi világ legalább olyan felzaklató, mint a dobhártya ellen intézett támadás, de mindez nem volt öncélú. A film 1983-ban játszódik a vasfüggöny mögötti Magyarországon. Frank egy underground zenekar frontembere, aki nem tud beilleszkedni a szocializmus orwelli csendjébe. Pszichiátriára kerül, ahol a rendszer az ellenségeit, köztük az értelmiségieket próbálja titokban elhallgattatni.

„Míg az ország remekül szórakozott az Ötvös Csöpi-filmeken, a vezetés szélesvásznon projektálta, hogy Magyarország a legvidámabb barakk Balatonnal, hekkel, sörrel, csemegekukoricával, jó hangulatú úttörőtáborokkal, a színfalak mögötti világot feltárókat a rendszer üldözte, alkalmanként pszichiátriára küldte, és ott is tartotta, így a nemzetközi szervezetek felé nem kellett elszámolnia azzal, hogy politikai foglyai lennének” – nyilatkozta az Indexnek augusztusban első saját nagyjátékfilmjéről Fabricius Gábor rendező. 

Pedig voltak, csak a vasajtó és a bilincs a pszichiátrián csattant, ahol a tudat ellen követték el az erőszakot. Az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetbe (IMEI) kék ruhások vitték be az embert, de bent már fehér köpenyesek fogadták, és addig tarthatták ott előzetesben, ameddig akarták. A filmet, amibe hat évet fektetett Fabricius, azért is forgatta le, szinte az utolsó pillanatban, mert már nagyon halvánnyá vált a Kádár-kor egyik szégyenfoltja, a politikai pszichiátria emléke.

1989 legvégén robbant ki a Dunagate dokumentum- és iratmegsemmisítési botrány, amikor is a Belügyminisztérium udvarán több tonna aktát és papírt semmisítettek meg. Az akciót csak 1990 január végén állították le, de addigra a diktatúra utolsó gesztusaként eltüntették, amit el kellett. Így a nyolcvanas évekről alig maradtak releváns dokumentumaink, az igazságot teljességgel tehát nem ismerhetjük, de van azért még élő emlékezet, amire Fabriciuson kívül Papp Bojána dokumentumfilmes is támaszkodott.

A sorozatot érdemes még a film előtt megnézni. A YouTube-on fellelhető három rész a Kádár-kor politikai pszichiátriájának témáját dolgozza fel. A politikai pszichiátria intézménye minden volt szocialista államban létezett. Az 50-es években a Szovjetunióban dolgozták ki, igazán elterjedt a 70-es, 80-as évekre lett, több százezer embert érintett. Eszerint a másként gondolkodókat, azokat, akik nem a hivatalos doktrínák szerint gondolkodtak, és ezt hangosan képviselték – akár egy kocsmai beszélgetésben is –, sok esetben kényszergyógykezelésre ítélték. A szovjet mintát itthon is átvette a pártvezetés.

A Kádár-korban a pszichiátria többszörösen is átpolitizált volt. A pszichiátriai kezelések a személyiségi jogok védelme miatt eleve titkosak, s mivel a Kádár-kori titkosszolgálatok idején a titkokkal való visszaélés, zsarolás, fenyegetés a hatalom egyik leghatékonyabb eszközeként működött, ez rendkívül kiszolgáltatottá tette a pszichiátriai betegeket. Az orvosi szakma a kommunizmusban – minden más szakmához hasonlóan – átpolitizált volt: a szakmai vezetők többsége be volt csatornázva a pártvezetésbe. Mindemellett a titkosszolgálatok használták is a pszichológia módszertanát, az ügynökök beszervezését, a tartótisztek kiképzését is ennek alapján végezték.

„Rengeteget kutattam a Kádár-kor pszichiátriáját, hogy elmesélhető történeteket találjak. A téma különösen érzékeny, nehéz volt megszólaló pszichiátert találnunk, rettenetesen nehéz volt bármilyen forrást találni, képeket pedig szinte lehetetlen. Különösen fontos a filmben Laurie Sparham angol fotós Pákh Tiborról titokban készült képe, amelyen Pákh teljesen leszedált állapotban látható. A fotót Haraszti Miklóssal közösen készítették 1982-ben az OPNI-ban – ez most, ebben a filmben kerül először nyilvánosságra” 

– mondja Papp Bojána.

Papp Bojána szerint a Túlzott igazságérzet dokumentumfilm legnagyobb tanulsága, hogy a hatalom láthatatlan jelenléte a hétköznapi életben mentálisan rendkívül megterhelte az embereket. A 80-as években ez alattomosabban működött, mint a korábbi nyílt terrorban. Nem csupán a titkosszolgálatok jelenléte miatt, hanem mert az addigra kialakult társadalmi konszenzusban a többség megtalálta a saját számítását. A munkája mellett maszekozott, szert tett egy balatoni nyaralóra, abból kiadott egy szobát az NDK-turistáknak, előbb-utóbb autóhoz és telefonhoz is hozzájutott, így a másként gondolkodók, akik ki mertek állni az igazukért, vagy felszólaltak a diktatúra ellen, kívül kerültek a normalitás körén, megbélyegzettek és üldözöttek lettek.

Papp Bojána rendező kiemelte, hogy a filmbeli beszélgetésekből kiderült, a II. világháborús traumákat a kommunizmus a négy fal közé száműzte, az 50-es évek terrorja pedig mentálisan még mélyebbre taszította a társadalmat. A mostani – a világháború utáni harmadik – generáció tart ott, hogy fel meri tenni az erre a korszakra vonatkozó kérdéseket.

A film hátborzongató, kegyetlenül őszinte, csontig hatoló, felzaklató, brutális, az igazság kíméletlen koppanása hosszan ott cseng az ember fülében. Csak erős idegzetűeknek ajánlott!