Szálka volt az uralkodócsalád szemében, ez lett a veszte

Csaknem 25 évvel Diana hercegné halála után is folyamatosan új könyvek, sorozatok és filmek jelennek meg róla, vagyis a hagyatéka nemhogy nem lett az enyészeté, de olyan kultusz alakult ki körülötte, mint talán egyetlen elhunyt híresség körül sem. Vilmos és Harry herceg édesanyjáról idén Kristen Stewart főszereplésével készült játékfilm. A Spencer című kétórás mozi a hercegné szomorú, Sandringham House-ban töltött karácsonyát mutatja be, a három napba azonban tíz év szenvedése lett belesűrítve…

Kristen Stewart azon színésznők közé tartozik, aki sokak szemében egyszerűen nem tudta levetkőzni Bella Swan szerepét. Az Alkonyat-sorozat üdvöskéje megkapta, hogy minden filmben szenved, az arckifejezése keserves, az előadásmódja egyhangú, holott megannyi vidám és izgalmas produkcióban szerepelt az ominózus tinidráma óta. A Spencerben nyújtott alakításával, a néhai hercegné zseniális megtestesítésével azonban rácáfolt a negatív hangvételű kritikákra, mintha csak azt kiabálná: „Végre kinyitottátok a szemeteket?” 

Eredeti nyelven – ez esetben angolul – filmet nézni annyit jelent, hogy a hozzáértő néző azonnal érzékeli, a színész mennyire adja (vagy nem adja) át a megformált karakter mögött megbúvó nagyon is valós személy beszédstílusát, hanghordozását, kiejtését, akcentusát, összességében a habitusát. Semmi sem zavaróbb annál, mint amikor egy általunk „jól ismert” hírességet úgy játszanak el, hogy a színészt rossz hallgatni, mert a kiejtése meg sem közelíti a megformált sztárét. 

Lady Diana – nekünk csak Diana hercegné – ugyan nem volt sem pop-, sem mozisztár, de az említett szabály rá is vonatkozik, vagyis élvezhetetlen lenne úgy nézni a filmet, ha nem a néhai hercegné hangját hallanánk viszont. Kristen Stewart abban a pillanatban, ahogy először megszólal, Dianát juttatja a néző eszébe, akinek a beszédstílusában volt valami egészen különleges: visszafogottan, halkan, szofisztikáltan kommunikált, az a bizonyos „bocs, hogy élek” típusú nő volt. (A vele készült interjúkban legalábbis biztosan.) 

Spencer. Csak ennyi. Diana Spencer. Nem Lady D, nem Lady Diana, nem Diana hercegné, nem Diana walesi hercegné, hanem Spencer.

A kékvérűek folyamatosan megkérdőjelezték a nő viselkedését, hiszen az uralkodócsalád mégiscsak egy hagyománytisztelő, szabályok alapján élő és működő egység, amelyben a filmben látottak alapján (és a való világ történéseit követve) az érzelmeknek vajmi kevés jelentőséget tulajdonítanak. 

A filmben megjelenő királyi család annyira rideg, amennyire csak egy évszázados dinasztia lehet. Távolságtartásukat mi sem mutatja jobban, mint az, hogy Károlyon (Jack Farthing) és édesanyján, II. Erzsébet királynőn (Stella Gonet) kívül az uralkodóház egyetlen tagja sem szólal meg, csupán a fiai és a személyzet tagjai beszélgetnek Dianával – igaz, az utóbbiban sincs sok köszönet. Olyan, mintha a családtagok egymással sem kommunikálnának, csupán élnének bele a nagyvilágba (ja, azt sem lehet…). Az üresen kongó palota kísérteteket szül, na meg olyan sasszemű segédeket, akik még a szellemeknél is jobban kísértik a főhőst. 

Hiába ő a walesi hercegné, a Károllyal kötött házassága romokban, hiszen a trónörökös viszonyt folytat Kamillával. Diana nem más, mint egy megmásíthatatlan rendszer foglya, aki állandó megfigyelés alatt áll. A hercegnét a külvilágtól féltik, holott saját maguktól (azaz az uralkodóháztól), na meg persze magától Dianától (bulimia, vagdosás, hallucinációk, öngyilkos hajlam) kellene megóvni…

Spencer. Dianában nem volt semmi elitista, semmi royalista vonás. A film pontosan azért kaphatta ezt a címet, mert azt a nőt igyekszik bemutatni, aki folyamatosan próbált idomulni egy avítt ideológiához, ugyanakkor egészen haláláig megtörhetetlen (pontosabban megmásíthatatlan) maradt. 

A Spencer olyan, mintha több műfajt összegyúrtak volna: egyszerre karácsonyi film, egyszerre pszichológiai thriller, egyszerre szerelmi dráma, egyszerre horror. Pablo Larraín rendező, a Jacqueline Kennedy kálváriáját megfilmesítő Jackie alkotója számos elemet kiemelt a 2016-os filmből, és átültette a Spencerbe, legyen az a monotonsága miatt nyomasztó, ugyanakkor egyre hangosodó és élesedő zenei aláfestés, vagy a fakó, már-már fájóan depresszív képi világ. 

Mindkét film egy erős, ugyanakkor törékeny, a politikának és hatalmas családjuknak kiszolgáltatott nő elmagányosodását és paranoiáját veszi górcső alá. A Spencer akaratlanul is szimpátiát ébreszt Diana és tragikus sorsa iránt, holott Kristen Stewart alakítását nézve néha úgy érezzük, a hercegné szándékosan vette magára az áldozat szerepét, és szándékosan követett el mindent annak érdekében, hogy szálka legyen a monarchia szemében.