Sok csalódás után végre jött a Netflixre egy film, ami tényleg jó

Ha Netflix-filmekről van szó, az ember már előre borítékolja magában a csalódást. Dunát lehetne rekeszteni az olyan címekből, amelyeket alig bírtunk végignézni mostanában a streamingszolgáltató egész estés alkotásai közül. A halottak hadserege, Nő az ablakban, A vadnyugat törvényei szerint, A lecsap csapat... hiába érkeztek mindenféle műfajból ezek a filmek, ilyen-olyan okokból az arcunkat lekapartuk tőlük.

A film Jonathan Larson története, egy New York-i fickóé, aki már nyolc éve dolgozik azon a musicalen, amelytől azt várja, hogy megváltoztatja az életét. A főszereplő élete romokban, egy étkezdében gürizik, szabadidejében pedig Superbia című rockmusicaljét hegeszti. Jonathan egész fiatalkorát egy álomra tette fel, míg vele szemben gyerekkori barátja, Michael (Robin de Jesús) valahol félúton megbicsaklott, feladta a színészkedést, és a nagy pénzért elment inkább egy reklámügynökséghez.

A Tick, tick... Boom! Larson életét dolgozza fel, aki valós személy, valós problémákkal. A férfi egy olyan sci-fi-musicalt igyekezett sikerre vinni, amely George Orwell 1984 című művén alapult, és megelőzte a korát. A jövőbeli civilizációról szóló alkotás olyan emberekről szól, akik a tévéképernyőhöz tapadva élnek, és a gazdagok és kivételezettek hétköznapjait nézik a dobozban. A filmben többször is elhangzik, hogy az emberek nem teljesen értik a koncepciót, a producerek nem látják benne a bevételt és a hatalmas érdeklődés lehetőségét sem.

Itt érdemes megjegyezni, hogy 90-es években járunk, amikor a tudományos-fantasztikus műfaj még nem virágzik. Ennek a levét pedig Jonathan Larson csúnyán megissza.

A film főszerepében Andrew Garfield látható, aki élete talán legjobb alakítását hozza. A Tick, tick... Boom! érdekes egyveleg, hiszen egymást váltogatják a realista beszélgetős és az álomszerű musicaljelenetek benne. Ez a stíluskavalkád viszont egy pillanatra sem zökkenti ki az embert.

Jonathan azért kerül hozzánk közel, mert egy érző-lélegző emberről van szó, akinek durva megingásai vannak. Előfordul, hogy még azon is elgondolkozik, hogy feladja művészetét, és eladja inkább ő is a lelkét egy nagy cégnek. A művészet és a kapitalista világ szembenállása végig nagyon fontos a filmben, ahogy a háttérben meghúzódó AIDS-krízis váratlanul még több tragédiával nyomja teli a Tick, tick... Boom!-ot.

A sok közepes és gyenge film után a Netflix végre letett nekünk az asztalra egy olyan alkotást, ami szívhez szól, optimista, és szépen fel van építve.

Az alkotói élet ugyanis ilyen, nincs megállás, az írónak írnia kell, és reménykednie, hogy majd a következő műve talán elnyeri a közönség tetszését. Ezt az egyik szereplő egyébként ki is mondja egy az egyben, és nagyot is üt, amikor egyfajta ars poeticaként elhangzik.

Andrew Garfieldről eddig is tudtuk, hogy érzékeny művész, de itt tényleg kiteszi a lelkét. Rajta kívül a mellékszereplők is kiválóan teljesítenek, és még egy popsztárt, Vanessa Hudgenst is ügyesen elrejtették a produkcióban, akinek nincs sok mondanivalója, a hangja viszont rettenetesen jól cseng végig.

A készítő, Lin-Manuel Miranda maradandót alkotott, a Tick, tick... Boom! később kultuszfilmmé válhat. A fényképezés átlagos, a betétdalok azonban olyan jól sikerültek, hogy simán dallamtapadásunk lehet tőlük, és napok múlva is ezeket dúdolgatjuk.

A magyar közönség valamiért nem fedezte fel magának a musicalt, a Netflix top 10-es listáján nincsen rajta, pedig megérdemli a közfigyelmet. A zenés jelenetek mögött igenis ott van a mély üzenet, az erős színészi játék, az emberi tragédia, ami kiemelkedővé teszi ezt a filmet. Jonathan Larson élete pedig, aki tragikusan fiatalon, 35 évesen élete fő műve, a Rent bemutatása reggelére hunyt el, egy olyan történet, amit érdemes megismerni. Még akkor is, ha a Tick, tick... Boom! csak egy szeletet ad belőle. Jonathannak kevés ideje volt, de végül is élt vele.

A Tick, tick... Boom! szinkronnal és magyar felirattal is elérhető a Netflixen.