Lezárult az évtized pénzrablása, szögre akasztották a Dalí-maszkokat

Még csak három hónapja jött ki A nagy pénzrablás (La Casa de Papel) záró évadának első fele, decemberre a streames Mikulás pár nappal korábban beköszönt, piros ruhája báránylelkű terroristákat rejtett. Megérkezett a sorozat utolsó öt része. Mohó izgalommal és ambivalens érzelmekkel indítottam el a lejátszást. Bár érdekel, miként zárul a Dalí-maszkosok legnagyobb rabláskísérlete, a tudásért komoly árat kellett fizetni; búcsút kell vennünk szeretett karaktereinktől.

Mert ez az igazság és talán A nagy pénzrablás legnagyobb ereje. Olyan karaktereket építettek fel, akikhez az évadok alatt elkezdtünk kötődni. Figurákat, akik rávilágítottak olyan belső hiányosságainkra, amit talán csak a képzelet vethet fel.

Sokat gondolkodtam azon, hogy nézőként miért drukkolunk ezeknek az alakoknak, akik – akárhogy is nézzük – több ízben szegnek törvényt, önző céljaikért elszabadítják agresszív énjüket, ha kell, gyilkolni is képesek, mi mégis körömrágva drukkolunk nekik, pedig a velük ellentétes oldalon olyan emberek harcolnak, akik egy nemes küzdelemre esküdtek fel: megőrizni a békét bármi áron. És igen, ez rögtön az első részben elhangzik:

Milyen ironikus, nem igaz? Hogy erőszakra van szükség a béke megőrzéséhez.

Könnyű lenne azzal letudni égető kérdésünkre a magyarázatot, hogy a La Casa de Papel nem véletlenül lett épp Magyarországon az egyik legnépszerűbb széria, hiszen olyan nemzet vagyunk, akik mindig is piedesztálra emeltük a zsiványkaraktereket, könnyen tudunk azonosulni olyan hősökkel, akiknek nem hófehér a lelkiismeretük.

Mégis kell hogy legyen valami más, valami több abban, hogy fáj a szívünk, amint az egyik tolvaj a csapatból elveszti az életét, nem csak az, hogy a kidolgozott karakterekkel képes legjobban azonosulni a néző. Talán a titok abban rejlik, hogy millió írott és íratlan szabálynak behódolva éljük az életünket. Meg kell felelnünk a törvényeknek, az erkölcsi normáknak, a társadalmi nyomásnak, amelyek, ahogy idősödünk, úgy kötik egyre inkább gúzsba a lelket.

Pont ezért felszabadító olyan történeteket átélni biztonságosnak gondolt otthonainkban, még ha csak pár órára is, ahol kiszabadulhatunk a láthatatlan bilincsekből, amelyek elszakíthatatlanul láncolnak minket a realitás talajához. Felszabadító érzés látni, amikor valaki a saját szabályai szerint él, engedelmeskedik az érzelmeinek, és nem hódol be az agy folyamatos kontrolljának. Ha úgy tartja kedve, ruhástul gázol a tóba, hogy megélje visszakapott szabadságát, vagy ha összeroppantja szívét a fájdalom, magától értetődően veri atomjaira egy szálloda gondosan rendben tartott bárját.

Az emberek túlélésre vannak tervezve, és félelmetesen magas a monotonitástűrő képességük. Ez evolúciósan belénk kódolt ösztön. Ebből a komfortzónából nagyon szélsőséges körülmények tudnak csak kizökkenteni, pont ezért rengetegen élik le úgy az egész életüket, hogy nem ismerik meg a határaikat, a lelkükben eluralkodó sötétséget, sem az azt elűzni képes fényt. Épp ebben rejlik A nagy pénzrablás titka. Mert tudat alatt mindannyian vágyunk rá, hogy megtapasztaljuk személyiségünk számunkra is rejtett rétegeit.

Ezenkívül bemutatnak egy másik csábító és mindenki számára vágyott jelenséget is: amikor önzetlenül, egymásért tudunk létezni egy közösségben. A városnevek mögé bújtatott karakterek a sorozat végére olyan csapattá kovácsolódnak, ahová mindenki szívesen tartozna. Ez a grundhatás – Molnár Ferenc után szabadon.

Szintén visszavezethető a gyermeki lélekre a Professzor sztorija, amely az ötödik évad második felében csúcsosodott ki (és amelyet a Berlin főszereplésével érkező spin-off sorozat valószínűleg még inkább el fog mélyíteni), ez pedig az álmok megélése. Amikor nemcsak elképzeljük a lehetetlent, hanem teszünk is érte, és inkább boldogan belebukunk, mint hogy meg se próbáljuk megvalósítani.

Ez a három összetevő ért össze az utolsó részekben, ezek miatt lehet kijelenteni, hogy A nagy pénzrablás egy remekül felépített sorozat, amelyet, hála az égnek, sikerült elegánsan és meglepően jól lezárni. Az utolsó öt rész messze nem hibátlan, tele van logikai bukfencekkel, de minden bakija megbocsátható.

Míg a szeptemberben érkező részek dúskáltak az akcióban, és inkább tűntek háborús jeleneteknek, az utolsó öt epizód lassabban halad, egészen a záró etapig. Kicsit összecsapottnak tűnnek – ám ez magyarázható azzal, hogy érezni lehet, merre halad a történet, és már nem akarták túlbonyolítani. Viszont most is tartogattak az írók meglepő csavarokat, epikus pillanatokat és megható momentumokat számunkra.

Az utolsó részek egyik legerősebb duója egyértelműen Alicia Sierra (Najwa Nimri) és a Professzor (Álvaro Morte) kettőse volt. A két karakter között olyannyira jól működik a kémia és egészíti ki egymást kettejük intelligenciája, hogy közös jeleneteiket órákig lehetne nézni unalom nélkül. 

A spanyol jegybankban az események nyugisabbak, mint az évad első felében, de ez a szál sem fullad érdektelenségbe. Az eddig kiesett karakterek utáni űrt semmi sem tudja pótolni, de a figyelmet leköti, hogy izguljunk a megmaradtakért. 

A történetet szépen, fokozatosan zárják le, válaszokat kapunk az évad első felében nyitott kérdésekre, néha kifejezetten meglepőket, néhol pedig olyat, amelyet előre lehetett sejteni. Tagadhatatlan, hogy a rablás részleteit remekül megírták, lenyűgöző, ahogy belelátunk a Professzor barázdált agyának titkos zugaiba.

A sztori összeáll és valahogy véget ér. Egész kerek történetet kapunk. Hiányérzet nem igazán marad, de maga az izgalom, a karakterek hiányozni fognak azoknak, akik ezen az úton végigkísérték a csapatot. Logikai bukfencek ide vagy oda, A nagy pénzrablás egy dolgot nem rabol: az időnket. Azok, akik szeretik az effajta történeteket, bátran adjanak egy esélyt az ötévados sorozatnak.