Ekkora hülyeséget rég nem láttunk a moziban

Ha létezik közel értékelhetetlen film, akkor Roland Emmerichnek most sikerült majdnem arra a szintre lesüllyednie. A mozikban már vetítik a katasztrófafilmekre szakosodott rendező új filmjét, a Moonfallt, amit megnézni tényleg igazi katasztrófaturizmus. Egy abszolút érdektelen produkcióról van szó ugyanis, melyen láthatóan nemcsak a színészek, hanem a legutolsó háttérmunkás is unt dolgozni. A fordulatok nem működnek, a látvány zéró, tét nélkül halad előre a cselekmény, mi pedig azon gondolkozunk közben, hogy ki gondolhatta komolyan ezt az egészet.

Az erre a kérdésre adott válasszal várni kell még pár évet, és megnézni, hogy Emmerich mit tud kihozni magából a közeljövőben, de az előjelek elég rosszak. Merthogy nekünk a Moonfall akkora csalódás és sokk volt egyszerre, hogy beestünk tőle a szék alá.

A film alapsztorija nem túl bonyolult, a cím is elég erősen utal rá, miszerint egyik napról a másikra a Hold elkezd közelíteni a Föld felé, és lényegében a nyakunkba esik. Némi körítés azért van, egy 2011-es baleset, amiben egy asztronauta meghal, a társai pedig soha nem térnek magukhoz teljesen a traumától. Egyikük ráadásul előáll egy mesével egy gépszörnyről, ami az űrben randalírozik, de őt szépen kiröhögik, így a fickó elbújik a világ elől, és kicsit sem összkomfortos lakásban nyomorog, miközben a tévében azt nézi, hogy a zsaruk lekapcsolják a fiát egy autós üldözés után.

A Moonfallt mindenhol Halle Berryvel próbálják eladni, a színésznő azonban végig mellékszereplő benne, aki az események középpontjában találja magát, de csak sodródik az árral. Teljesen olyan, mintha az egyébként Oscar-díjas díva a minimumot próbálta volna hozni a kamerák előtt, csak az érdekelte volna, hogy felvegye a fizetését, addig meg majd kibírja valahogy.

A hangsúly inkább a Patrick Wilson-féle Brian Harperen van, aki egy bátor, de könnyen felejthető pilóta szkafanderébe bújik. Nem véletlen, hogy a színészt főleg csak mellékszerepekben láthatjuk, nem egy Will Smith, aki egy hasonló, szuperprodukciónak szánt filmet rutinból el tudna vinni a hátán. Ő az, aki összefog egy bizonyos K. C. Housemannel, egy olyan fickóval, akit más okból, de ugyancsak flúgosnak tart a világ, mert azt vallja, hogy a Hold valójában egy megastruktúra, amit idegen lények építhettek. Erre utal az a baleset is, amit Wilson és a Halle Berry által játszott Jo Fowler évekkel korábban túléltek. A film egyetlen érdekesebb pontja a tragikus sorsú Houseman, akit a Trónok harcában látott John Bradley alakít. Rajta egyet-kettőt lehet mosolyogni, de sajnos ő sem lép ki a katasztrófafilmes skatulyából. Ilyen kelekótya karaktereket bármelyik, ebben a zsánerben mozgó filmben találunk, főleg, ha Roland Emmerich alkotásairól van szó.

A Moonfall rettenetesen hosszú film, és nem a szórakoztató fajtából. A végére konkrétan lekapartuk már az arcunkat, annyira untuk a ránk ömlő sok hülyeséget. Nem is hülyeségről van itt szó, irtózatos baromságról inkább, megbocsáthatatlan, hogy ezt így mozikba merték küldeni. A végeredményt látva arra jutottunk, hogy nem tisztelik a nézőket, és az időnket... azt, hogy

A szereplők közül egyetlen olyat sem találunk, aki ne beszélne úgy, mint egy gép. Emmerich még mindig nem ért ahhoz, hogy humanizálja a karaktereit, pedig jó hosszú pályafutás áll mögötte, mostanra igazán megtanulhatta volna. A Moonfallt esetleg a látványvilága vagy a mitológiája menthette volna még meg, de a produkció mindkét szempontból egy hatalmas nagy blöff, egy látványos kudarc lett. Egy-két beállításon kívül ez a film egyáltalán nem szép, nem esik le tőle az állunk, akár streamingre is kitolhatta volna a Netflix vagy az Amazon Prime, nem maradt volna hiányérzetünk. A kíváncsiságunkat az első félórában azért felkorbácsolja a Moonfall, de a felvetett kérdésekre olyan ostoba és ötlettelen, klisés válaszok jönnek, hogy jobban jártunk volna, ha kimegyünk a teremből, és sosem tudjuk meg, miért készült a Hold ráesni a Földre.

A végére nem tudtunk mást csinálni, mint jót röhögni Roland Emmerich újdonságán. Ritkán mondjuk azt egy filmre, hogy erre ne adjon ki senki pénzt, jelen esetben azonban így áll a dolog. Alig találni valami értékelhetőt a Moonfallban. A filmtörténetbe azért beírta magát azzal a produkció, hogy a maga 146 milliós büdzséjével minden idők legdrágább függetlenfilmje lett, de valószínűleg más címet nem nyer el a Moonfall.

Kivéve mondjuk az Arany Málnán. Onnan lehet, hogy elhoz pár díjat, de azt senki nem teszi ki a vitrinbe, hiszen azon a gálán a legrosszabb teljesítményeket jutalmazzák. Roland Emmerich és Halle Berry kéz a kézben vehetik majd át az elismerésüket, mert mindketten rettenetesen alulteljesítettek.

Ahhoz képest, hogy katasztrófafilmről van szó, semmi feszültség nem szorult a Moonfallba, nem izgultunk a karakterekért, még csak azt se mutatták be rendesen, hogy mennyi emberéletet követelt a tragédia. Roland Emmerichék ráadásul a végére annyira belefáradtak a dologba, hogy rendes befejezést sem írtak a sztorinak. Egyszerűen elvágták a filmet egy vicckategóriás fordulattal. Nyilván a cél az volt, hogy többet akarjunk, és azt kérdezzük, hogy és ezek után mi lesz? Két-három nap múlva viszont erre a filmre az összeesküvés-elméletek megszállottjain kívül senki sem fog emlékezni. Mi legalábbis biztos nem, ha csak rémálmainkban elő nem jön.

A Moonfall jelenleg is látható a magyar mozikban.