Samantha magával vitte a szexet, nekünk maradt egy fura New York

Az És egyszer csak... címet viselő Szex és New York-folytatás mindennek és mindenkinek meg akart felelni, és pont ezért érte el ugyanazt, mint elődje: egyszerre lehet gyűlölni és szeretni.

Bár az alapszéria korunk egyik ikonikus alkotásává vált, jócskán kapott kritikát – főként utólag – többek között azért, mert főszereplői fehér nők, a kisebbségekre nem igazán irányítanak benne figyelmet, ha igen, azt is sztereotip formában teszik. Ez lehetne jogos kritika, ám amikor forgatták, még épp tükrözte kora mainstream amerikai gondolkodásmódját, utólag megítélni pedig pont ezért felesleges. Sokkal több olyan hibája volt a sorozatnak, amely korszaktól függetlenül is megérdemli a bírálatot, ma is ezekkel érdemes foglalkozni. 

Ez mindössze azért tisztázandó információ, mert a sorozat alkotói a folytatásban (amelynek első két részéről korábban már írtunk) láthatóan meg akartak felelni a píszí korszellemnek, hogy kiradírozzák két évtizede ejtett hibáikat, így nyilván nem is tudták ott és ugyanúgy folytatni a karakterek történetét, ahol annak idején abbahagyták a sztorit.

Nagyon szerettek volna politikailag korrektek lenni, így nem bináris, transznemű, fekete és indiai karakterek is megjelennek a folytatásban, de mindezt úgy tették, hogy ezeknek a szereplőknek maximum a főbb karakterekhez képest alakult a viszonyuk, önmagukban nem fejtették ki őket,

Viszont – ha nem is tudatosan – pontosan ezzel a gesztussal újfent sikerült a jelenkor  valósághű lenyomatát létrehozniuk. A vágy tehát megvolt arra, hogy píszík legyenek, de maguk sem tudták, hogy ezt hogyan lehetne adaptálni a történetbe, amitől – bár a szándék nem ez volt – megjelent a valóság egy szegmense a történetmesélésben.

Hiszen pontosan ezt a világot éljük: magunk sem tudjuk, hogyan lehetne egészségesen viszonyulni a folyamatos társadalmi változáshoz, arról meg végképp fogalmunk sincs, hogyan kell objektíven kommunikálni egy ilyen jellegű állásfoglalást.

Ha a két mozifilmet nem számítjuk, majdnem húsz év telt el azóta, hogy kijött az eredeti széria utolsó része. Azóta sok víz lefolyt a Dunán és a Hudson folyón is. Ebből nem sok érződik a sorozatban, a görcsös igyekezeten kívül, hogy nagyon píszík legyenek, a jelen New York-i életérzése picit sem jön át, pedig ez a Szex és New York egyik erőssége volt anno.

A négyesből Samantha Jones (Kim Cattrall) távozásával triumvirátussá alakult csapat tagjainak döntéseit alátámasztotta hat korábbi évad ismerete. Charlotte hosszú részeken keresztül jelenítette meg a tipikus antipatikus embert, de közben megmutatta, milyen egy gyötrődő anya, aki szeretné elfogadni és támogatni gyermekét, még akkor is, ha ő egészen más értékek mentén szocializálódott.

Miranda döntésein a rajongók teljességgel kiborultak, miközben a sorozatnak eddig ez a szál volt a legemberibb ábrázolása. A karaktert most érte el az nagyban, ami harmincas éveiben kicsiben. Válaszút elé érkezett, hogy a világnak  és saját régi elvárásainak akar-e megfelelni, vagy megpróbál a szívére hallgatni.

Carrie szála kicsit érdektelen volt, hiszen a karakter egész eddigi útja a szerelem köré épült, most viszont az alkotóknak meg kellett volna mutatniuk, hogy mi egyéb bújik meg még a designerruhák és a méregdrága cipők alatt. Sajnos ehhez a szituációhoz egy drámai fordulattal jutottak el, így annak feldolgozásáról szólt a története, nem a mélyebb rétegekről.

Azt mindenképp a számlájára kell írni, hogy kevésbé önző a karaktere. Sőt még fejlődött is némileg, hiszen már hajlamos arra, hogy észrevegye, nem csak az ő életéről kéne szólnia a barátságainak. 

Keserédes, ahogy az öregedés témakörével foglalkoztak a készítők. Egyrészt felszabadító látni, hogy a dögös harmincas főhősök helyett ötvenes központi szereplőket kapunk. Hollywood nem szoktatta hozzá a nézők szemét az ősz hajhoz, a ráncokhoz és egyáltalán ahhoz, hogy kedvenc színészeinket idősödni lássuk a vásznon vagy a képernyőn.

Főleg színésznők esetében közismert az a jelenség, hogy amíg szépek, addig lubickolnak a szerepekben, de amint elérnek abba a korba, hogy retus nélkül nem szívesen reklámozna velük egy alapozómárka, parkolópályára kerülnek, mellékszerepeket vagy kevésbé jelentős filmek főszerepeit kínálják számukra, egészen addig, míg át nem lépnek megint egy bizonyos kort, ahol már remek anyuka- vagy nagymamakaraktereket kapnak. 

Ám az, hogy koruknál sokkal idősebb problémákat aggattak a karakterek nyakába, megint visszaütött. Az egyik szereplőből konkrétan egy süket, szenilis nagypapát varázsoltak, amivel nevetségessé is tették.

Egy extrán kínos konyhai szexjeleneten kívül például nem foglalkoztak olyan, ötvenes nőket érintő releváns problémákkal, amelyek miatt meg tudtak volna maradni a Szex és New York eredeti szellemiségében; hogy nőknek meséljenek nőket érintő kérdésekről – tabuk nélkül.

De közben nem véletlenül nem ugyanaz a cím. Míg a Szex és New York azt mutatta, hogy az élet mesés, csupán barátok kellenek, pár koktél, villásreggelik, drága cipők és a szerelem hajkurászása, addig az És egyszer csak... inkább arra irányítja a figyelmet, hogy a valóság nem olyan, mint egy film. Nincs olyan, hogy ha megtalálod a nagy Őt, azzal vége minden gondnak, bajnak. Jönnek az újabb problémák, változások, amelyekhez meg kell próbálni alkalmazkodni, és ha a legjobb barátaink történetesen nem tudnak ott lenni életünk fontos eseményeinél, hogy fogják a kezünk, az teljesen rendben van. 

Az És egyszer csak... talán akkor érne be, ha az alkotók nemcsak ezt a tíz részt dobnák piacra, hanem forgatnának még pár évadot. Ez a széria furcsa és messze nem tökéletes átmenet volt a régi és az új között, amitől úgy érezhetjük magunkat, akár Mátyás király az eszes lány mellett; kapott is valamit, meg nem is.