Ez a film megérdemli a hét Oscar-jelölést

Kenneth Branagh nemcsak színészként, rendezőként is több arcát mutatta már meg a közönségnek. Munkássága hullámzó, elég csak azt megnézni, hogy bár William Shakespeare-adaptációival vált ismerté és elismerté, olyan filmekkel ingatta meg tehetségének hírnevét, mint a harmatgyengére sikerült Thor vagy a könnyen felejthető Hamupipőke rendezései. Most viszont egy letisztult önéletrajzi ihletésű filmet hozott, amihez gyerekkorából merített inspirációt, ezzel megint egy szökőár nagyságával emelve ki magát a hollywoodi alkotók közül.

A Belfast című mozi egy nosztalgikus szerelmeslevél a rendezőtől, pedig a film egyenesen 1969-be repít minket, az észak-írországi zavargások közepébe.

A történet középpontjában egy munkásosztálybeli család áll, ahol a legkisebb gyermek szemszögén keresztül élhetjük át a vallási, bár főként politikai konfliktus elmérgesedését, egészen addig, míg a szülők döntési helyzet előtt találják magukat: elhagyják szeretett otthonukat családjuk békés jövőjéért?

A tíz év körüli Buddy (Jude Hill) tapasztalásán keresztül ismerhetjük meg a helyi közösséget, a családot, illetve a protestánsok és katolikusok között kirobbanó konfliktust. Persze mindez a rendező visszaemlékezésén alapul, tehát a gyermeki naivitás és a felnőttkori nosztalgia megédesíti a történetet, miközben az emberi lélek legtisztább és legsötétebb bugyrait tárja elénk.

A film fekete-fehér, ami bár elsőre olcsó húzásnak tűnhet, kifejezetten jót tesz a történetmesélés szempontjából. Valahogy a figyelmet még inkább a pillanatokra és a színészek arcán kiütköző érzelmekre irányítja. Jamie Dornan játssza az apát, és végre az is kiderül, hogy messze nem olyan tehetségtelen színész, mint ahogy Mr. Grey szerepében elkönyveltük magunknak, főleg, ha játékát valóban támogatja a szürke ötven árnyalata. Jól áll neki a fekete-fehér képi világ.

Mellette a feleség szerepében Caitriona Balfe tündököl, méghozzá a szó nemes értelmében. Minden jelenete egy csoda, ami egyszerre dicséri tehetségét, illetve a rendezői, írói, operatőri munkát, de még a jelmezesét is. Egy ízig-vérig aggódó, játékos, szeretettel teli és ösztönös édesanya, miközben aggódó, játékos, szeretettel teli és ösztönös feleség. Érzelmei, döntései, félelmei és reményei is reálisak.

A színésznőnek rengeteg emlékezetes momentuma van, mégis az egyik leghétköznapibb pillanatát érdemes kiemelni; mikor a ház előtt ül, és krumplit pucol. Ez a természetesség és a valódi élet ábrázolása jellemző az egész filmre. Talán Branagh azért adaptált sikeresen Shakespeare-drámákat, mert azok a művek is lecsupaszítva mutatják az embert. Ez egyben válasz arra is, hogy a Thor miért sikerülhetett kevésbé.

A nagyszülőket Judi Dench és Ciarán Hinds játsszák, az ő vonaluknál még erősebben rajzolódik ki az a nosztalgiától átitatott mézédes kép, ahogy egy gyermek utólag visszaemlékezve látja nagyszüleit, főleg, ha az emlékezetébe beégett képek eleve pozitívak. A két színész jelenetei nagyon szépek, és minden másodpercükből áradnak az őszinte érzelmek, amelyek könnyen átragadnak a nézőkre. Pont ezért nevetni, sírni, szeretni és félni is fogunk, ha a Belfastra váltunk jegyet.

Jude Hill, aki Buddy szerepét alakítja, eszméletlenül tehetséges gyerekszínész. Nemcsak azért volt könnyű vele menni nézőként, mert Branagh így írta és rendezte meg a történetet, vagy mert az operatőr sokszor élt azzal a technikai eszközzel, hogy alulnézetből vette azokat a képeket, amelyek egy gyerek számára rémisztően hathatnak, hanem azért is, mert Jude Hill az arcára varázsolta azokat az érzelmeket, amelyekkel mi is könnyen tudunk azonosulni.

Bár a film fekete-fehér, a mozifilmek, amelyekre a család ellátogat, vagy a színházi előadás, amit Buddy a nagymamájával néz, színesen kelnek életre. Ez egy őszinte vallomás a rendező részéről, aki fiatalkorában eljegyezte magát a mozgókép és a színház vőlegényeként, hiszen a frigy a mai napig láthatóan nemcsak kitart, de a szerelmet nem váltotta fel a megszokás. És hiába sikerült Marvel-rendezése kevésbé jól, megmosolyogtató pillanat, amikor Buddy épp egy Thor-képregényt olvas, miközben az apját várja.

A film a rendező visszaemlékezésein keresztül nemcsak az észak-írországi konfliktusról és a fiatalkoráról mesél, hanem kicsit minden emberről.

Rengeteg Belfast van a világon. Rengeteg közösség, amelyet értelmetlennek tűnő konfliktusok árasztanak el és szakítanak szét. Rengeteg család, amely a gyermekek élhetőbb jövőéjért hagyja ott a jól ismertet az ismeretlenért. Pedig ez sosem könnyen meghozott döntés, még a mai világban sem, ahol a technikai eszközök abban az illúzióban ringatnak, hogy ha szeretteinkkel újra együtt akarunk lenni, több ezer kilométer távolsága egy gombnyomással leküzdhető. Mi, emberek, úgy vagyunk összerakva, hogy a legzordabb körülményekhez is alkalmazkodni tudjunk, főleg akkor, ha a mérleg másik oldalán az otthonunk súlya húzza a szívünket. A Belfast című film erről is mesél; ha már eljutunk a döntésig, hogy elköltözzünk egy másik országba, akkor valóban nagy a baj, hiszen a haza határainak nem fojtogató, éppen hogy nyugtató öleléssel kéne körülöttünk húzódnia.

A film hét Oscar-jelölést kapott; legjobb film, legjobb rendező, legjobb női mellékszereplő, legjobb férfi mellékszereplő, legjobb eredeti forgatókönyv, legjobb eredeti dal és legjobb hang kategóriákban. Branagh többszörös Oscar-jelölt alkotó, de jelöléseit eddig még sosem tudta Oscar-díjra váltani, talán most sikerül neki. A Belfast mindössze másfél óra, szóval akiknek elegük van a minisorozat-hosszúságú filmekből, azok is bátran beülhetnek rá a moziba.