Nem elégíti ki a rajongókat a kosztümös szoftpornó

Ami az első évad erősségét jelentette, azt nagyítóval sem találtuk A Bridgerton család második évadában. A fűtött jelenetek elmaradtak, cserébe véget nem érő szenvedést kaptunk. A második évada olyan lett, mintha Jane Austen írta volna a forgatókönyvet, akit már bedarált és tönkretett Hollywood.

Vonzalom, feszültség, pikáns jelenetek, modern dalok nagyzenekari feldolgozásai, álomszerű képek és öt kiló romantika jellemezte a Netflixen 2020 legvégén debütált A Bridgerton család című sorozatot. Persze ez nem mind erény, ugyanis a Julia Quinn regénysorozatából készült adaptáció úszott a giccsben.

Ezt úgy kell elképzelni, mintha betértünk volna egy cukrászatba, ahol csupán az év sütijét szerettük volna megkóstolni, de az eladók egy szelet helyett az egész tortát lenyomták a torkunkon, hogy instant diabétesszel, émelyegve távozzunk. Ettől függetlenül A Bridgerton családnak igenis van helye a Netflix kínálatában, ugyanis eleve kevés kosztümös film vagy sorozat van, de olyan, ami kortárs művet, nem pedig klasszikust dolgoz fel, szinte nincs is.

Tehát az első évadnál személyes felelősségünk volt eldönteni, hogy mennyi hígítatlan cukorszirupra van szüksége a szervezetünknek, mert amennyiben korlátlan mennyiségben igényeljük a romantikát, A Bridgerton család a tökéletes választást jelenti. A sorozat első évada minden hibája ellenére élvezhető. Na de a folytatás…

Kezdjük azzal, hogy a Julia Quinn-könyvek szerelmesei előre borítékolhatóan csalódni fognak, a történet ugyanis jelentős pontokon és merőben eltér az írónő által kitalált cselekményszálaktól. Részletekbe nem csúszunk bele, azoknak sem szeretnénk spoilerezni, akik a sorozat után kedvet kaptak az olvasáshoz, és azoknak sem, akik felvették lejátszási listájukra a kosztümös szoftpornót, de még nem jutottak el odáig, hogy a lejátszás gombra kattintsanak.

Viszont ha teljesen eltekintünk a regényekben leírt történettől, a folytatás akkor is egy túlgondolt, erőltetett, ötlettelen és kifejezetten szenvedős második évad lett. Míg az első szériában Daphne és Simon románcának kialakulását és megerősödését láthattuk, a másodikban a legidősebb Bridgerton testvér, Anthony (Jonathan Bailey) történetét láthatjuk, aki felelős családfőként vikomtnét keres maga mellé. Mindezt egészen humoros formában kezdi, ugyanis igényeit nem fogta vissza a jövendőbeliével kapcsolatban, azaz gyorsabban hagyja faképnél a feleségjelölteket, mint ahogy a mai modern párkeresők balra húzzák a számukra antipatikus személyeket Tinderen.

Majd két új, nem mellesleg indiai származású színésznő kerül a képbe, akik szerepük szerint is Mumbaiból érkeztek Londonba. Kate Sharma (Simone Ashley), a nővér egy céllal jön, hogy férjet, elsősorban szerelmet találjon húgának, Edwinának (Charithra Chandran). Érkezésének első reggelén, egy illegális kilovaglás alatt találkozik Anthony karakterével, a tűz a két fiatal között pedig szinte azonnal fellobban. Ezt mind Kate, mind Anthony saját magukra erőltetett kötelességeiknek tudatával próbálják elfojtani, természetesen sikertelenül.

A kémia a két színész között láthatóan megvan, viszont az írók az első évad óta vagy átmentek prűdbe, vagy nagyon rájuk lett parancsolva, hogy a tizenhatos karikát sürgősen csökkentsék le egy korhatárral. De nem a szexjelenetek hiánya okozza az évad problémáját, hanem az, hogy mind a nyolc rész ugyanazt a dinamikát követi. De hogy ugyanazt?

• Erőltetett távolságtartás,
• hirtelen közeledés,
• majd három lépés vissza.

Ez jellemzi a két főhőst, ami már a harmadik résztől olyan mérhetetlenül unalmassá és érdektelenné teszi kettejük kapcsolatát, hogy arra nincsenek szavak.

Érezhető, hogy maga az írott mű, ami a regényfolyamból A vikomt, aki engem szeretett című könyvet jelenti, messze nem olyan tartalmas, ami indokolná a nyolc epizódot. Ezzel már az első évadnál is akadtak gondok, de ott még a rengeteg karakter megismertetésével el tudták terelni a szellős cselekményszálról a figyelmet. Most még úgy sem sikerült, hogy az alapművet inkább inspirációnak, mintsem feldolgozandó útmutatónak használták.

Mindettől függetlenül a második évadban is akadt egy-két jó pillanat, főleg, ami az egy-két érdekesebb mellékkarakter szálát érinti. Ilyen például az első évad közönségkedvence, Eloise (Claudia Jessie), aki a korát meghaladó feministaként próbálja a számára már születése pillanatában kikövezett úton felszedni a macskaköveket, hogy egészen más irányba kanyarítsa sorsát.

A sorozat látványát tekintve is megváltozott az első évadhoz képest. Míg a Daphne és Simon történetét feldolgozó részekben rengeteg álomszerű jelenetet és díszletet kaptunk, itt ez a meseszerű elemelés kevésszer, de még ott is visszafogottan jelenik meg. A kosztümök és a hajak hozták az első évad színvonalát, a színészi játékra sem lehet panasz, viszont a mai popszámok régiesített nagyzenekari feldolgozásai még az első évad számaihoz képest is gyengébbre sikeredtek. Mintha a zenészek négy nap tömény Ozora fesztivál és nem alvás után ültek volna be a stúdióba.

Azonfelül, hogy az alkotók a minőséget beáldozva is ragaszkodtak a nyolc darab egyórás epizódhoz, az is érezhető volt, hogy a kosztümös filmek romantikáját erősen megtámadta a Hollywood nevű vírus. Julia Quinn könyveit a zsáner kedvelői rajongva szeretik, a Netflixnek sem véletlenül jutott az eszébe egy lehetséges Bridgerton-adaptáció. A történet- és karaktervezetésben mégis lecsupaszították az írónő stílusát és egyedi hangját, hogy egy még könnyebben fogyasztható sablon sztorit gyártsanak.