Nem kérdés, hogy a Top Gun: Maverick minden idők legizgalmasabb akciófilmje

A Top Gun: Maverick már a nyitójelenetével levesz mindenkit a lábáról, a készítők szemtelenül idézik meg az 1986-os klasszikus Top Gun bevezető képsorait. Dübörög a Danger Zone, szállnak fel-le a vadászgépek az anyahajón, mi meg nem tehetünk róla, de rettenetesen vigyorgunk. Szerencsére minden idők legismertebb repülős filmjének a folytatása nem csak a nosztalgiára épít, de ahogy megyünk előre, egyre tisztábbá válik, hogy a Maverick azok számára adja a legtöbbet, akik az első részre jól emlékeznek. Mondjuk ez nem akkora baj.

A történet azzal kezd, hogy röviden vázolják nekünk, mivel van mostanában Pete „Maverick” Mitchell elfoglalva: a férfi tesztpilótáskodik, és éppen egy rettenetesen high-tech géppel igyekszik elérni a Mach 10-et, másképp lelövik a projektet és a benne részt vevők meló nélkül maradnak. Már ez a része jól működik a filmnek, és a sebesség, na meg az adrenalin, a székbe préseli az embert, ahogy Tom Cruise legendás karaktere újfent igyekszik megcsinálni a lehetetlent.

Sok minden változott, de egyvalami nem. Maverick még mindig megszállottan repked az égben, és minden erejével kerüli az előléptetését. Merthogy az azzal járna, hogy onnantól ülhet egy irodában és végezheti az unalmas papírmunkát. A főhős szerencséje, hogy az immár admirális Icemannel (Val Kilmer) még mindig jóban vannak.

Egy balul elsült misszió után Mavericket így nem leszerelik, hanem visszaparancsolják a Top Gun-programba, hogy pár fiatal elit pilótát képezzen ki egy eszementül veszélyes küldetésre. Klisésen hangzik? Lehet, hogy az is, de a megvalósítás mégis fenomenális.

Manapság a streamingszolgáltatók öntik ránk a lelketlen, középszerű akciófilmeket. Ezért is jó megnézni a Top Gun: Mavericket, amely arra emlékeztet, hogy anno tudták ezt úgy is csinálni, hogy az ember 130 percen keresztül majd összecsinálja magát az izgalomtól. Nem túlzunk, kicsit sem, onnantól, hogy Maverick kidobja a szabálykönyvet a kukába, és felviszi a tanoncokat az égbe gyakorlatozni,

Az eredeti Top Gun jó leckét adott arról, hogy nem kell ahhoz a pilótáknak háborúba menniük, hogy baj történjen, egy szimpla gyakorlás is el tud annyira rosszul sülni, hogy ott marad valaki. Goose (Anthony Edwards) tragédiája villámcsapásként érte nemcsak a nézőt, hanem Mavericket is. Ez az eset még a Top Gun: Maverickben is vészjósló mementóként van jelen, és kínozza a főhős lelkiismeretét. Főleg, hogy kiderül: az új, tökös pilóták között ott van Goose fia, Rooster is, akit Miles Teller alakít.

Rooster és Maverick között végig izzik a levegő, és a kiképzés, valamint a végső küldetés teljesítése mellett ez a fő mozgatórugója az egész filmnek. Az, hogy Tom Cruise karaktere még mindig nem tudott megbirkózni társa halálával, de most, hogy Rooster itt van, lehet, hogy végre meg tud békélni a férfi a múlttal.

Tom Cruise, az utolsó akcióhős

Ha úgy készítették volna el a Top Gun: Mavericket, hogy Tom Cruise egy-két jelenet erejéig feltűnik benne, aztán kész… akkor a film egy nagy csőd lenne. A színész viszi a hátán a show-t, és bár a fiatalok is megállják a helyüket, ez azért mégis Maverick történetének egy újabb fejezete. A filmet látva, az fogalmazódott meg bennünk, hogy talán Tom Cruise a világ utolsó akciósztárja, a fiatal veteránok közül senki mást nem tudnánk mondani, akinek ennyire jól áll a keménykedés, a csibészes mosolygás és a nőcsábászat. A Top Gun: Maverickbe némi romantikázás is került, Jennifer Connelly Penelopéja pedig hozza azt a szintet, mint amit anno Kelly McGillis Charlotte-ja képviselt. Cruise és Connelly között van kémia, rendesen.

Kicsit a fiatalokra kitérve, Hangmanen (Glen Powell) rettenetesen jókat vigyorogtunk, a közötte és Rooster közötti csörték ráadásul úgy voltak nosztalgikusak, hogy Miles Tellerből nem akartak új Mavericket csinálni. Mert minek, ha ott van a régi is, ugye. Aztán Cyclone szerepében a Mad Men sztárja, Jon Hamm is váratlanul emlékezeteset szemétkedett, Val Kilmer visszatérése pedig csoda lenne, ha nem csalt volna könnyet egy csomó ember szemébe. Érzelmes volt, na.

A mai akciófilmekkel sokszor az a bajunk, hogy nagyjából egy óra után kifulladnak, és brutálisan untatják az embert. A Top Gun: Maverick ennek a fordítottja, a film kicsit kuszán kezd, de aztán belendül, az utolsó félóra pedig akkora akcióbomba, hogy

Az új Top Gun az a fajta film, ami kéri a nagyvásznat. Sőt, követeli. A látvány, a hangok… hatalmas élmény így nézni egy repülős filmet, és kicsit irigyek vagyunk azokra, akik az eredetit moziban láthatták. A Top Gun: Maverick amellett, hogy nosztalgiázik, és kicsit ugyanazt csinálja, mint az első rész – nagyszerűen működik folytatásként is. Visszahozza a régi arcokat, új, kedvelhető figurákkal bővíti ki a sztorit, hogy aztán a pilótákat beleejtse a mély vízbe. Ennél tökéletesebb akciófilmet idén nem valószínű, hogy kapunk még. De az is lehet, hogy a következő pár évben sem. Tom Cruise újdonsága röhögve iskolázza le a többi modern blockbustert, és franchise-filmet – minket úgy levett a lábunkról, hogy lehet, hogy újrázzuk még a jövő héten. Mert ezt egyszer átélni nem elég. Kell a repeta.

10/10

A Top Gun: Maverick jelenleg is látható a mozikban.