Kegyetlenül ijesztő lett ez az új horrorfilm, többször is halálra rémültünk rajta

A Fekete telefon (The Black Phone) nem egy kedves film. A történet a 70-es évek végének Amerikájába kalauzol, egy kisvárosba, ahol egy Portyázó névre keresztelt titokzatos idegen borzolja azzal a lakók kedélyeit, hogy kisgyerekeket rabol el. Senki sem tudja, ki az, mik a motivációi. Egyáltalán hogy csinálja feltűnés nélkül ezt az egészet – de öt fiatal fiúnak már nyoma veszett. A konszenzus pedig az, hogy valószínűleg nem is kerülnek elő már élve.

A rendező, Scott Derrickson letett már ezt-azt az asztalra, ő jegyezte a rendkívül emlékezetes, mára kultikussá vált Sinister és az Ördögűzés Emily Rose kedvéért című horrorfilmeket, majd tett egy kis kitérőt a Doctor Strange-dzsel, mielőtt visszatért volna ahhoz, amihez igazán ért: a rémisztgetéshez.

A film nem kezd túl biztató módon, mert az alapfelállás elég klisés, az első harmad egyértelműen a Fekete telefon leggyengébb része. Megtesszük a kötelező köröket azzal, hogy összeismerkedünk a főszereplővel, a kissé mulya Finney-vel (Mason Thames) és cserfes húgával, Gwennel (Madeleine McGraw), akik az iskolában néhány erőszakos hülye gyerek miatt küszködnek, otthon meg alkoholista exkatona apjuk elől futhatnak, aki folyton szíjjal üti őket.

Aztán jön a „váratlan” fordulat, Finney-t is utoléri a sorsa, berángatja a fekete furgonjába a rém. A Portyázó olyan, mintha egy átlag Stephen King-regényből ugrott volna elő. Az összehasonlítás nem alaptalan, a filmet nézve sokszor eszünkbe juthat az Az bohóca, Pennywise.

A hosszú altatás az elején arra jó, hogy az első jumpscare-től úgy ugrunk fel a székben, mintha az áram vágott volna belénk. A Fekete telefon a forgatókönyvet tekintve nem túl kiemelkedő, mégis az év horrorfilmje eddig. Egyrészt a gyerekszereplők miatt, akik másfél óra alatt legalább annyira szerethetővé válnak, mint a Stranger Thingsben a kölykök. Legfőképp a lánytesó, Madeleine McGraw lopja a show-t, ő elképesztően jó fej végig, de Mason Thames is hozza a kötelezőt a Portyázóval dacoló Finney szerepében. Egyszerűen képtelenség nem drukkolni a kisfiúnak.

Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy a készítő a főgonosz ijesztő maszkjába bújó Ethan Hawke-ot többször is figyelmeztette, hogy ez nem az a tipikus szerep, amit ő vállalni szokott... Szóval érdemes kétszer is meggondolnia, hogy igent mond-e arra, hogy szadista, borderline pedofil gyerekrablóként láttassa magát a világgal. Szerencsénk, hogy a legutóbb a Holdlovagban látható színészlegendát nem sikerült eltántorítania a direktornak, mert bár alig látjuk az arcát, a karaktertől így is többször kivert minket a víz.

Láttunk olyan véleményeket, melyek azt sérelmezték, hogy a Portyázó nem kapott tragikus előzménysztorit, nem derült ki, mi készteti a rémes gyerekrablásokra. Szerintünk jobb ez a megoldás, hogy homályban hagyták a főgonoszt, mert így az az üzenet, hogy bizony a világ egy sötét hely, és vannak benne olyanok, akiket egy dolog éltet: a pusztítás.

Ha manapság beül az ember egy horrorfilmre, két dologra számíthat. Vagy azzal próbálják eladni a dolgot, hogy végtelen mennyiségben fröcsög a vér, omlanak a belek, és szakadnak a végtagok. Vagy pedig minden második jelenetben csattogtatják a készítők a jumpscare-eket. Na, a Fekete telefon ebben a tekintetben is eltér az átlagtól,

A történetből a természetfeletti sem marad ki, és szerencsére sikerül ezt az elemet is elegáns módon beépíteni a Fekete telefonba. Nem kellenek mindig CGI-bestiák és sokmilliós költségek ahhoz, hogy a szellemektől felálljon az ember hátán a szőr, és libabőrözzön perceken keresztül.

Az előzetese alapján nem gondoltuk volna, hogy a Fekete telefon ennyire maradandó élményt nyújt majd. Igaz, hogy a bevezetés nagyon tipikus, ám a színészek mind kihozzák a maximumot a rájuk bízott karakterekből. A vizualitását tekintve a produkció nyomasztó és klausztrofób, jól játszik a rendező a terekkel. Mi is végig úgy érezzük magunkat, mintha Finney-vel együtt be lennénk zárva a Portyázó hangszigetelt pincéjébe. A Fekete telefon thrillerként is megállja a helyét, mert a kétségbeesés szinte észrevétlenül telepszik ránk. A jól használt retró zenéket is lassan felváltják az idegesebb dallamok, így a végére könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy úgy szorítjuk a karfát, hogy az ujjaink ellilulnak.

Egy dolog biztos, rég nem láttunk már annyira szemét főgonoszt, mint a Fekete telefonban, és rég szorítottunk már ennyire azért, hogy egy szemétláda bukjon el.

8/10

A Fekete telefon jelenleg is látható a magyar mozikban.