Így lett a 18+-os Disneyland filozófia-tankönyvek alapja

Véget ért a Westworld 4. évada, amely annyira kerek és kompakt lezárást kapott, hogy szabályosan elkezdtem izgulni, nehogy Lisa Joy és Jonathan Nolan írópárosa megkapja a lehetőséget az eredeti befejezésnek szánt ötödik évad elkészítésére.

Mondjuk, amióta a Discovery megvásárolta a WarnerMediát, és eszeveszett spórolásba kezdett, elég elképzelhetetlennek tűnik, hogy az amúgy az életben is egy párt alkotó Joy és Nolan odacsattog a Warner Bros. Discovery vezérigazgatója, David Zaslav elé, hogy „Helló, David, kéne a világ összes pénze egy olyan záróévadra, amit valószínűleg csak páran fognak nézni, de mi nagyon szeretnénk befejezni”. Hivatalos bejelentés egyelőre nem történt, tehát a Westworld 5. évada épp Schrödinger macskája állapotában van.

Viszont mögöttünk van egy nyolcrészes 4. évad, amit spoilermentesen, de érdemes kibeszélni. Már csak azért is, mert a Westworld első, 2016-ban debütált évada maga volt a gyönyör. Színészi játék, történet, rendezés és csavarok tekintetében egy elég jó arányban kevert koktélt kaptunk – ezt azóta sem sikerült újraalkotni.

Új koktélt kevertek

A második évad legizgalmasabb része és epizódjai az első, tudatára ébredt android történetéről szóltak, ami nagyjából két részt jelentett, és itt ki is merült a pozitívumok listája, ami azért probléma, mert a sorozat – megjegyzem, jogosan –rengeteg nézőt veszített el. Majd a harmadik évadra előállt a mixercsapat, és ugyanazokból az alapanyagokból valami egészen más, de nagyon izgalmas italt kevert. Ebből kaptunk most repetát, és bár még mindig könnyes szemmel emlékezünk az első koktélra, azért nagy duzzogva elkortyolgattuk ezt is.

A harmadik évadban a cselekmény kiköltözött a 18+-os Disneylandből, ahol az emberek kényük-kedvük szerint játszadozhattak az androidokkal. A második évad végén kiderült, hogy a park egy bizonyos idő után azt a célt szolgálta, hogy minél több adatot gyűjtsön az látogatókról, hogy eljuttathassák a kiváltságosokat egy vágyott örök élet kapujába.

Lassan csordogáló sci-fi

Na, hát ez nem jött össze, viszont a harmadik évadban ezt a rengeteg információt felhasználták, hogy létrehozzanak egy szuperszámítógépet, amely előre meg tudja jósolni például azt, hogy mely befektetéseknek mi lehet a sorsuk, és ez igaz volt az emberéletekre is. Az algoritmus egyénekre lebontva kiszámolta, kire milyen sors vár, eszerint kaptak helyet a társadalomban. Majd a parkból szabadult Dolores (Evan Rachel Wood) egy, a rendszerből kitaszított ember, Caleb (Aaron Paul) segítségével elpusztította ezt az algoritmust, hogy felszabadítsa az embereket.

A negyedik évad hét évvel később veszi fel a fonalat, de mielőtt bárki belevág, érdemes megnézni legalább egy összefoglalót. A Westworld ugyanis eleve nem arról híres, hogy könnyen követhető és észben tartható a cselekménye, de mivel az évadok kétévente jöttek ki, ember legyen a talpán, aki pontosan emlékszik minden fontosabb történetszálra.

Ez az évad valószínűleg azok számára lehet élvezetes, akik alapvetően szeretik a sci-fi műfaját, de közben a történet lassú csordogálásával sincs problémájuk. A Westworld eddig is olyan volt, mintha egy sorozatba ágyazott filozófiaóra többéves anyagát látnánk, most ez még inkább igaz. Ám a kérdések, amiket a sorozat felvet, elkezdtek ismétlődni, mintha az alkotók nem találnának ki a saját maguk által épített útvesztőből.

A sorozat a maga módján válaszokat is próbál adni, igaz, nem fest túl pozitív képet az emberiségről. A negyedik évadban már sokkal inkább az androidok kerülnek középpontba, az ember az első évados fő-, majd a második és harmadik évados mellékszereplőből szó szerint biodíszletté egyszerűsödik.

Visszaülni a Westworld-vonatra

A kérdések mellett a kimondott gondolatok is erősen ismétlődtek ebben az évadban, mintha az alkotók már nem tudtak volna több réteget belerakni a sztoriba. De ha nem egyben szemléljük az előzőekkel, hanem önmagában próbáljuk megítélni a negyedik évad értékeit, akkor határozottan elmondható, hogy 

Az állítást, mely szerint a civilizáció arra való, hogy eltereljük a gondolatainkat arról, hogy minden, amit csinálunk, annak hosszú távon pusztítás a végeredménye, egészen szépen lett kifejtve.

Erős jelenet volt, amikor az egyik szereplő az istenlét negatív oldaláról értekezett, vagy amikor egy android szembeállt az emberrel, akiről mintázták – vajon mennyire tud eltérni valami az alkotója képétől?

A rengeteg önismétlés és a lassú történetkifejtés, illetve a sokasodó logikai bukfencek ellenére ezek azok a jelenetek és pillanatok, amelyek miatt mindenképp érdemes visszaülniük azoknak is a Westworld-vonatra, akik a western tematikájú parklátogatás után nem váltottak többé jegyet. Az út sokkal inkább a saját bensőnkbe visz, mint a képzelet talajára, de annyi biztos, hogy négy évad után közelebb kerülhetünk ahhoz a kérdéshez, hogy a fekete vagy a fehér kalapot választanánk-e.

Az a rengeteg negatív kritika, ami a sorozatot éri, mind jogos, hiszen a mai modern alkotások egészen más célt szolgálnak. De a Westworld olyan, mint egy fa, ha a saját világából szeretném egy hasonlattal illetni.

Csak annyit látnak belőle, ami a felszín fölött van, a gyökerét sosem képzelik el. Kicsit ilyen a Westworld is, az egyetlen különbség, hogy a mélységéből csak annyit láttat, amennyit a néző hajlandó befogadni. Akik csak a felszínét nézik, nem fogják megérteni a sorozatot.