Pajor Tamás: Nagyon nem mindegy, hogy min tudunk nevetni
További Cinematrix cikkek
Rendhagyó filmkritikával, recenzióval találkozik most az Index olvasótábora. Szerkesztőségünk ugyanis levelet kapott, feladója Pajor Tamás zenész és dalszövegíró, aki megírta, hogy megnézte a Szia, Életem! című filmet, és szeretné megosztani gondolatait erről az új magyar vígjátékról. Kérésének örömmel adunk felületet.
Thuróczy Szabolcs ismét nagyszerűt nyújt benne a simlis, rosszéletű, szavahihetetlen író megindult szívű, szeretetre méltó apává tételével. A kiadójától a kirúgás szélén álló fantasyregény-író tíz nap haladékot kap a pikszisben maradásra, de a határidő első napján egy trükk keretében csempészáruként kapja meg addig sosem látott gyermekét évekkel azelőtt teherbe ejtett tanítványától.
A jellemfejlődés ívéről elmondható, volt honnan és hova, de meggyőzően halad előre a tetőpontig. Hasonlóan a legtöbb ösztönös őstehetség gyerekszereplőhöz, itt sem tudni, hogy a kisfiút, Samut alakító Pásztor-Váradi Mórt hogyan lehetett megtanítani erre a kimagasló szerepjátékra.
Valószínűleg sehogy, egyszerűen tudta.
Samu fantáziavilága tolja el az egészet egy szürreális mesemondás irányába.
Tovább nem spoilerezek, általánosságban még csak annyit, hogy a mozi jó kategóriatágítás az abszurd felé, szépen felépített saját nyelvvel, amelyből nem is esik ki, pedig sok irányba elindul. A párhuzamos valóságok utalásai, történetszálai szellemesen és rafináltan folynak egymásba. Legnagyobb erénye számomra a műfajokon átvezetett organikus jellemfejlődés bemutatása, amely a végén már torokszorításba hajlik, anélkül, hogy elhagyná a belakott világot.
Ezzel a film anélkül is tanít, hogy külön szeretné. Az alkotók, a rendező Rohonyi Gábor, a rendező-forgatókönyvíró-mellékszereplő Vékes Csaba, valamint Geszti Péter, Ditz Edit, Major István és Roskó Péter producer kellemes magyar mozit alkottak.
És most jöjjön egy kis jelenségszemle, egy kis repülőgép-nézőpont. Miért egyidős velünk a komédia, és honnan van olthatatlan vágyunk a nevetésre?
Sejtbiológiai szintre nemesített bürokrácia
A humor a kizökkenés, az oda nem illés, a meghökkentés művészete. Nem múló népszerűsége pedig éppen kizökkent világunk – a nyolcvanas évek ikondokujával szólva Koyaanisqatsi – látlelete, mivel épp e kizökkentségből szeretnénk kizökkenni. A magyar nyelvben kifejezetten találó a szellemesség fogalma, mert jelzi, hogy a humor valahonnan a spirituális mélyrétegekből tör elő. Onnan, ahol a valóságértelmezést nem tudják megtéveszteni az ész alkotta félrevezető absztrakciók, a civilizációs, művi kategóriák. A szellemesség átrendezi a tárgyiasságot, a lényegtől megfosztott tényszerűséget, és új képet transzformál belőle, amelynek formai elemei rakoncátlanok, de sokkal igazabbul szólnak rólunk, mint bármely hivatalos duma. A szellemesség körberöhögi a mindent megmagyarázni hivatott, rugalmatlan, fejnehéz narratívát: a hivatalosságot.
Nem véletlen, hogy etnikai humorokról lehet értekezni, de állami, hatósági humorról már nem annyira. Angol, francia, amerikai vagy zsidó humor létezik – sőt városi is, például pesti, nehogy bárki megsértődjön –, de ez az adott néplelkekből nő ki, és nem a szervezetiségekből.
Létezésünk fájdalmas elaprózódása, súlyvesztett dologiasultsága az egyik legnagyobb technológiai vívmányunk, amely sejtbiológiai szintre nemesítette a bürokráciát.
Kérlelhetetlen intéznivalóink zord világában számlakivonatok, adónemek, tértivevények, kiadványok, áfa-visszaigénylések adathálójává töredezik a lélek. Agyunk a lényegtelenség fontosságában pörög, és mindezek értelmet hazudó keretrendszere a hivatalosság. Kezdetben nem így volt.
A hivatalosság néha oly messze merészkedik, hogy a humorra fogékony lelkekben már valós időben önmaga paródiája. Olykor egy-egy anyakönyvvezetői vagy rendészeti szöveghez már nem is kell hozzátenni, hogy jókedvünk legyen tőle. Feltéve ha nem mi vagyunk a célalanyok.
Távolban egy fehér bitorlás
A humor azért is okoz nevetést, mert a mű előadói magukra vállalják helyettünk a hülyék szerepét, és ettől beindul a rekeszizom. Máson nevetni pedig már könnyebb. Szórakozásra éhes létezésünkben széles tartományt követel magának az önirónia is, de a lényeg itt is ugyanaz: a humorista az áldozat, és benne kinevetjük magunkat.
Szóval akkor miért is jó nevetni? Miért ír felül lassan mindent például a stand up? A komédia egyidős a hazugsággal, az pedig egyidős velünk, és így, érett, agg korára komoly rangra emelkedett. Na de ezen belül is hol sűrűsödik legjobban a hazugság fekete lyuka?
Ott, ahol az érdek vérre megy, ahol hatalom van.
A mindenholi és mindenkori hatalom, a nagy konglomerátumok rendszere általában olyat tulajdonol, ami nem az övé. Legfőképpen az emberek lelkét. A nem is olyan távolban egy fehér bitorlás.
A forradalmak némileg humanizálták a hatalmakat, de ennek azért látványosabb eredményei vannak a kommunikációban, mint a mögöttes valóságban. Megjelent például a szóvivői szakma, és a tömegigény tengelyén a viccelődő politikusok is.
A szórakoztató hatalom azonban nem vicces, mert még rafináltabban juttatja érvényre érdekeit. Azért nem árt, ha tudunk rajta nevetni, persze nem feltétlenül azon, amin ő szeretné, hogy nevessünk.
A távlati kitekintés után pedig visszatérek elmélkedésem apropójához, a Szia, Életem! című igényes, kortárs vígjátékhoz.
Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy min tudunk nevetni. A Szia, Életem! szerethető, intelligens forrást ad ehhez.
Pajor Tamás dalszerző, énekes, költő, producer, prédikátor
Rovataink a Facebookon